2014. szeptember 16., kedd

Mondj igent a boldogságnak

Mondj igent a boldogságnak. Nem fogja folyton megkérni a kezedet. Nem fog utánad futni és esdekelni, hogy fogadd el. Egyszer játszhatod el a bizalmát. Légy nyitott rá. Merd felvállalni és merd szeretni. Akár egyedül is. Ne mindig egy férfi vagy nő oldalán keresd őt. Nem biztos, hogy akkor fog rád találni. Lehet pont akkor botlasz bele, amikor a legmélyebb veremben ülsz várva, hogy valaki kihúzzon onnan. De ezt senki nem teheti meg. Még ő sem. Erőt adhat neked arra, hogy felmássz, de a kezedet nem ránthatja ki. Ha az élet ennyire egyszerű lenne, nem találnánk az értelmét. Szükség van a könnyekre, mert megtisztítják olykor elhomályosult elménket. Szükség van a fájdalomra, mert így érezzük, hogy mennyire is élünk. Szükség van néha a magányra is, hogy rájöjjünk, valóban hány ember van, akit abban az adott pillanatban tárcsáznánk. Ki az, aki legelőször eszünkbe jut és ki az akire utolsó lehetőségként gondolunk. Sok mindent megváltoztathat. De legfőképp a fontossági sorrendünket. Egy idő után az ember megtanul szelektálni. Eldönteni, hogy ki az, akire valóban szüksége van az életében. És ki az, aki csak energia vámpírként lopta az értékes erejét. Amit másokra is fordíthatott volna. Nem lehet egyenlően adni. Valaki mindig többet kap. Ami a másiktól elvesz. Éppen ezért válogassuk meg, ki az, akinek minden energiánkat adjuk. 

Sokszor a magány perceiben tudunk igazából megvilágosodni. Amikor nem hajszoljuk a boldogságot, hanem elengedjük, hadd menjen saját útjára. Hidd el, visszajön. Mert nem azt kell várnunk, hogy ránk találjon. Egészen addig meddő, kudarccal végződő kísérletek lesznek csupán. Lehet akármennyire is tökéletes egy párkapcsolat, ha nem az lesz az, amit keresünk, mindig véget fog érni. Szépen, vagy csúnyán, tanulni fogunk belőle, vagy értetlenül állunk majd a történtek előtt, de akkor is vége lesz. Hanem amikor elengedjük, jövünk rá, hogy mi az, amit valójában kutattunk hosszú éveken keresztül. Milyen az a férfi vagy nő, akit eddig kerestünk. Akkor jövünk rá, hogy a jin-jang teória valójában létezik. Hogy valóban van egy fekete vagy fehér párunk, aki szimbiózisban élt velünk eddig is. Csak elsétáltunk mellette. Vagy már akkor is annyira passzolt, hogy féltünk beismerni magunknak, hogy ő rá van szükségünk és elmenekültünk előle. Vagy nem voltunk még elég érettek ahhoz, hogy hozzátaláljunk. Akkor pedig, ha visszatalált hozzánk a boldogság rajtunk a sor. Nem ő fog már utánunk futni, hogy igent mondjunk neki. Nekünk kell letérdelni, és megkérni, legyen a miénk. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése