Wien,wine,Budapest,food,love,happiness

11.) Kavargó érzelmek, borospohárban szervírozva

Nincs olyan, hogy tökéletes szerelem. Olyan szerelem van, amiért megéri dolgozni és érdemes! És ha dolgozol érte, tökéletessé teheted. Nemessé válik és igazivá. Olyanná, ami egy életen át tart..sőt még azután is! 

Ezen a gondolatmeneten merengek éppen egy pohár cabernet sauvignon felett. Bordeaux-i. Egy immár 12 éves bor. 4 évvel ezelőtt, a diplomaosztómra kaptam édesapámtól. Azt mondta akkor: " Lányom, ez egy jó bor. És jelenleg pont annyira nemes, mint Te, a csinos diplomás nő. Érett, kellően savas, gyümölcsös, néha édes illat sejlik fel benne. Azonban testes, erős személyiségű bor, egyedi karaktere pedig messziről felismerhetővé teszi. Ha kinyitják, és friss, élettel teli levegőt kap. És minél idősebb, annál nemesebb, kifinomultabb és értékesebb. Mert érik. Fejlődik. Komolyodik. S mint komoly bor, komoly nőt kíván majd. Egyetlen egy kérésem van feléd. Akkor nyisd ki, amikor úgy érzed, megértél arra, hogy kibontsd és elkortyold. Magányodban. Ha majd az a magány nem társtalan magány lesz többé, hanem társas, meghitt lopott 30 perc az életetekből. Vele. Egészen addig érleld. És kérlek, ha megkóstoltad, meséld el mit éreztél benne. Magadat érezted? A lelkedet? Mert ha igen, akkor fogom tudni, hogy én jól döntöttem és te is jól döntöttél. Lányom én akkor leszek nyugodt, hogy jó úton halad a sorsod. 

Valami belső késztetésből fogva most éreztem azt, hogy itt az idő kibontani a borhűtőm legalsó polcán érlelődő, sorsa bevégzésére váró cabsavomat. Pedig tudvalévően nem vagyok egy vörösboros. A személyiségemhez inkább a könnyedebb, esetleg kicsit savasabb de friss érzetű rosé borok tartoznak. Külön kedvenceim a magyar tájakon termelt szőlőből készült rosé borok. Na igen, a magyar borok és borászatok. De még mielőtt elkalandoznék, vissza a dögös vörösömhöz. Mert dögös. Ez volt az első, ami eszembe jutott így négy év távlatában. Dögös, nagyasszonyos bor. Kis önkritika mellett azt kell mondjam, mégis olyan, mint én vagyok. Mint amilyen most vagyok. Bár nem olasz, hanem francia, én kibontva érzek némi Itáliát. Úgy érzem megérett arra, hogy kibontsam. Ez volt az első, ami átfutott kusza agytekervényeim óriás kupacán. Ami most kuszább, mint valaha. Eddig még a zsenik rendje uralkodott benne. Ma estére pedig, a káosz. Az elemi " semmi sem jó úgy ahogy van és mégis de hol is van és mit is keresek én és hol" fajta káosz. Pasim már egy órája itt hagyott engem kételyeim, boldogságom, fájdalmaim, szerelmem és rémületem kastélyának romhalmain. Igen, gigászi halom ez. Gigászi kontrasztos érzelmekkel. Itt a csendes, tágas, világos londoni lakásomban. Ami eddig a búvóhelyemet jelentette. Egy belakott, meleg, barátságos lakásnak ismertem. És most? Nagynak nagy, tágasnak tágas, csendesnek csendes, de kong az ürességtől. Bár a fejem kongana tőle. Az azonban csordultig van információk seregeivel. Szétszakadnék. Egy órája bontottam ki. Azóta itt ülök a poharam felett és csak agyalok. Ismételten. Megszűnt létezni az otthonom. Átköltözött. Az ő lelkébe. Elvesztettem majd visszakaptam. Átalakult, megváltozott. Kiraktam egy puzzle-t és most átrendezte. Belehelyezett új darabokat. Láttam a teljes képet, majd még jobban szétszedte és elvitte magával. El, vissza Franciaországba. Na igen, édesapám tökéletesen tud választani, ami a borok származását illeti. Pont francia." Köszönöm apuka". 

Elment. Eltűnt egy taxiba besuhanva, amely egyenesen a reptér felé vette az irányt. Nem mentem ki vele. Valami furcsa késztetésből inkább maradtam. Mintha a lábam húzott volna vissza. Nem akart volna többé kilépni ebből az érzelmi tengerszemből. Elment. Egy szokásos, macsópasis, lágy, érzéki csók - ölelés kombináció után zárójelesen hozzátéve még egy apró popsi legyintést. Csak olyan figyelmeztető jelleggel. :) Amitől én százezredszerre is szétcsúsztam. Atomjaimra. Rengeteg minden történt az elmúlt pár napban, amit még nem tudtam feldolgozni kellőképpen. Még tanulok. Feldolgozni ilyen dolgokat. Új feladatokat kaptam. Megtanulni szerelmesnek lenni. Megtanulni félelem nélkül önmagamat adni. Megtanulni álmodni újakat és átalakítani a régieket. Megtanulni hinni és feltétlenül bízni a másik nem egy jeles képviselőjében. Akitől valljuk be, félek. Mert érzem, hogy szeretni tudna, vagy talán szeret? De úgy igazán. Ahogy egy férfi csak szeretni tud egy nőt. Az a fajta szerelem, ami egy "Yes"-el kezdődik és egy " I will"-el végződik. Na ennél rémisztőbb dologgal én még életemben nem találkoztam. Találkozók, üzleti tárgyalások, nagyszabású "világmegváltó" projektek. Nagyképűen mondhatom, kirázom a kisujjamból. De ez, ez valami egészen földön túli. Pont mint Ő. Egyszerűen akarom. Az elemi ösztönöm akarja. A zsigereim, minden porcikám, izmom, a húsom, a vérem, a lelkem után éhezik - szomjazik. Nem éreztem még ennyire pusztítóan éltető érzelmet. Mint a mennyország a pokolban. Vagy talán pokol a mennyország kellős közepén? Bajban vagyok. Beleszerettem. Végérvényesen és megmásíthatatlanul. 3 röpke nap alatt. Pedig még az elején sem vagyunk. Még csak ismerkedünk. Még csak a 0. napnál tartunk. Még csak fel sem tette a kérdést. Azt se tudom, együtt vagyunk-e? Hogy hogyan kezeljem ezt a "kapcsolatot"? Várjak a hívására, vagy keressem én? Írjak neki, vagy várjam meg hogy ő írjon? Gázos a helyzet akkor, ha csak emailt ír? Az sms már elfogadhatóbb? Vagy csak a hívás illendő ilyen 3 nap után?

Mert hát ez a pár napocska maga volt a paradicsom. Rengeteget agyaltam, aggódtam, hogy milyen ruhákat fogok majd felvenni? Hova menjünk? Milyen helyeket mutassak meg neki amit csak én ismerek? Amik igazán engem mutatnak meg? Ami igazán én vagyok. Mia a londoni nagymacska, aki arra vágyik tinédzserkora óta, hogy doromboló kiscica lehessen végre egy igazi párduc oldalán. Még miután elhagytuk a repteret is, csak gondolkoztam. Hova menjünk? Együnk, igyunk? Mit? Hol? Mennyi ideig? Elvigyem magamhoz? Vagy menjünk egyenesen a szállodához? Mihez lenne vajon kedve? Vegyük fel a kocsimat, az én drága cooper-emet és császkáljunk azzal, vagy elijesztem csak, ha beültetem magam mellé? Mert hogy a kormányt át nem adom, az olyan biztos, mint hogy kis nyuszik sem hullanak az égből karácsonykor. Elismerem, ilyenkor igazi házsártos ny(b)anyává válok. A végén ő törte meg a csendet. Azt mondta, oda vigyem őt, ahol igazán önmagam tudok lenni. Anélkül, hogy úgy érezném, valaki figyel, valaki követ, valaki bármit is kiszimatolhatna és megtörhetné az igazi Mia intimitását. Én pedig eleget tettem a kérésének. Haza vittem. Az otthonomba. Csodálatos három napot töltöttünk együtt. Ki se mozdultunk a lakásból az esti nagy sétákat kivéve. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, filmet néztünk, együtt főztünk és csak beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgetünk és én beleszerettem. És egymásba gabalyodtunk. Összeforrtunk, eggyé olvadtunk. És ő elvitte. Elvitte a szívemet. Elvette az eszemet. Itt hagyta az övét? 

Ez a fő kérdés, ami most már több mint egy órája foglalkoztat itt ülve, a cabsav-om felett. Csak nézem, ahogy az olaj lágy szélű karikákat rajzol a pohárra, ahogy kevergetem benne. Mintha csak egy örvény lenne, vagy tomboló széltölcsér. Majd, mint a festék, nagy cseppekben alászáll, hogy újra eggyé váljon a kiöntött nedűvel. ez nedű volt a javából. Amit most kellett, hogy kibontsak. Minden kételyemet és kétségemet sutba vágva. Mert történjen bárhogy, végződjön happy end-el, vagy fájdalmas elválással, akkor is úgy érzem, most itt ebben az ebédlőben London parkvárosi részén, a helyes vágányra tért át sorsom néha sebesen száguldó, néha csigalassúsággal zakatoló vonata. A pohárért nyúltam, hogy belekortyolhassak. Fel akartam hívni édesapámat. Szükségem volt rá és a bátorító, semmihez nem hasonlítható csendjére. Mert nem beszélt mindig. Volt, hogy órákig fecsegett, ám a fontosabb pillanatokban csak megértően hallgatott. Egyik kezemben a bordeauxi-val a másikkal pedig nyúlnék almámért, hogy apukám számát tárcsázhassam az érintőképernyőn, mikor megszólalt. Csontig hatoló hidegrázás lett úrrá rajtam, ami a fejem búbjától a hátamon keresztül a combjaimig hatolt. Ő volt. Mielőtt felvenném, azt hiszem, erre innom kell! Cheers!