2013. október 19., szombat

Egyszer eljutsz majd egy pontig. Addig a pontig, amikor az ital már nem oltja a szomjadat. Az ételnek elveszik az íze, nem szünteti meg az éhséged. Az eső nem hozza már magával a várva várt lehűlést egy forró nap után. Mert érzed, hogy nem vagy egész. A lelked ezt érzi. Valamit hiányol,amit amilyen hirtelen kapott meg, olyan hirtelen vittek is el tőle. Hiányolja azt a csepp esszenciát a borodból. A fűszert az étkedből. Az eső áztatta föld hűvösségét. Mert végre kaptál egy kész képet. Majd, amikor időd lenne végre gyönyörködni az elkészült munkán,  belepiszkálnak. Mintha leradíroztak volna egy ecsetvonást egy műremekről. Anélkül már csak pacsmagolt színes kavalkád az egész. Egy vásznon. Amit előbb rengeteg színnel tettek gazdaggá, majd egyetlen ecsetvonással ideig-óráig de koldussá minősítettek. Egy vászonná, amely várja vissza festőét, hogy újra műremekké változtassa. Mint a művészet hamupipőkéje. Várja Picassoját, aki értelmetlen firkálmányból a varázsecsettel újra alkotássá teszi. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése