A benzingőz fertőzés valahol itt kezdődött! :))

" Mondjuk, az igazi nő nem adja könnyen magát. Az igazi nőért küzdeni kell. Kérdem én? Nem létezhet hirtelen jött érzelem? Az a bizonyos belobbanó láng? A "mintha ezer éve ismernélek és szeretnélek" érzése? Ami felborítja a bábukat a táblán és felülírja megtervezett taktikai lépéseinket? " Mit mondunk, mit árulunk el magunkból. Mikor és hányadik randin hagyjuk, hogy megcsókoljon, adjuk oda magunkat?" De közben mi mit teszünk? Teszünk egyáltalán valamit azon kívül, hogy taktikázásba és fárasztó játékokba hajszoljuk magunkat is és a másikat is? Nem attól leszünk feltétlen érdekesek, hogy meddig váratjuk. Beszélhetünk vadászösztönről persze, de ha a vadász nem látja meg az űzött vad szemében az életért való küzdelem tüzesen parázsló lángját, nem fogja űzni, hajtani. Nem fogja akarni. Ugyanígy a férfi sem fog csak azért maradni, mert kéretjük magunkat. Mert ígéretekbe hajszoljuk. Ne a beteljesülés ígéretéért maradjon. Szabad választásból, érdek nélkül. Azért mert lát téged! Akar téged! Akár most adod ezt meg neki, akár később! "

Mindig azokat a szerelmeket keressük, amilyenekről a szonettek szólnak, a szerelmes versek áradoznak, vagy a happy endel végződő filmek forognak. Az egyszerűséget, simulékonyságot, a papírformát. Pedig a legszebb és leghosszabb ideig tartó kapcsolatok mindig a legőrültebb szerelmek!

Rush - Hajsza a győzelemért (2013) Official Trailer #2 (HD) Magyar felir...

Az év általam legjobban várt filmje! Már a trailer is libabőr.

8.) Ready for the show

Eljött a vasárnap este. A délutánomat fodrásznál, kozmetikusnál és az esti regeneráló arcpakolás összetevői végett bio boltban és a bevásárlóközpontban töltöttem. Első körben arra gondoltam, majd én főzök valamit. Imádok főzni. Amikor tehetem és szabadidőm engedi - ami mostanság igen ritka, szeretek Nigellát, Jamie Olivert vagy éppen Gordon Ramseyt játszani. Vasárnap délutánjaimon, ha éppen nincs jó film a tk-ban, amit nézhetnék, vagy a sok olvasástól már elfáradtak a szemeim és túl sok gondolat szalad át az agyamon, mint egy félmaratonon, akkor főző műsort nézek. Próbálok tanulni, ellesni trükköket, ötleteket, hozzávalók beszerzési helyeit felkutatni akár egy apró bioboltról, akár helyi húsárut áruló hentesüzletről van szó. Mottóm - Mindenből a legfrissebbet, legházibbat, legzöldebbet és persze, ha tehetem hazait! - . Engem többek között a főzés kapcsol ki. És persze aktiválja olyankor kreatív alkotói énemet. Na most, ez a terv már elméleti fázisban kisiklott. Ugyanis bár néha szuper nőnek érzem magam, azért annyira csúcs nem vagyok, hogy főzzek - reptérre menjek - és szuper szexis magabiztos nő is legyek egyszerre - egy időben. Ehhez kéne egy idő visszapörgető szerkezet - valami hasonló, mint Hermionénak volt a Harry Potterben. De, amíg ez nem létezik, maradok a kedvenc londoni éttermemnél. Aprócska, eldugott, az asztalok a parkra néznek, elsőre zsúfoltnak tűnő ám de annál barátságosabb belsőtérrel, apró töklámpások, mécsesek, szeparált beülők, rengeteg párna, széles tea és kávékínálat, és fantasztikus konyha. Üzleti megbeszélésre, baráti vagy éppen romantikus vacsorára is tökéletes. A falon lógó képek még a 18.századból maradhattak a család tulajdonában. Igazi modern időutazás. Olyan Miás!

Remek, első buktató kipipálva, gondoltam. Második körben a legfontosabb és egyben legnehezebb feladat. A ruha választás. Képzeleteimben az a ruha élt, ami elegáns, letisztult, kicsit sejtelmes, vad, fantázia felpörgető energialöket. Pasi nyelvre fordítva: szexi. Hangsúlyozza a nőiességemet, kissé kihívó de inkább sejtelmes, fantáziát beindító mégis elegáns - nem közönséges. Ilyen a mai kor tökéletes női megjelenése. Elegáns nő, aki sejteti a benne rejlő, hálószobában előbújó vadócot. Na mármost, ez mind szép és jó. De a gardróbom elé lépve ( majdnem szobányi méret, rendben, kategorizálva, sorban, élére állítva, átláthatóan, mert így szeretem ) hirtelen káoszt láttam csak. Pánikhangulat tört ki rajtam. Nekem nincs ilyen ruhám! Pedig úgy emlékeztem, hogy az a fekete, mélyebben bevágott, testhez igazodó koktélruha egy púderszín blézerrel majd pont ez az életérzést sugározza. Na de hol van ez a ruha? Hol A ruha? A tisztítóban? Leila, Caroline vagy valamelyik huszadik barátnőmnél? Levert a víz. Magánéletem egy újabb mérföldkövéhez érve, pont a ruháról feledkeztem meg? Ilyen lenne a modern hamupipőke? Pont a ruháról feledkezik meg? Nyugalom. Higgadjunk le. Odaléptem a fekete ruhákhoz. Egyenként, mintha csak könyvet olvasnék ruháról-ruhára átlapoztam azt a szekciót. Oda-vissza. Amikor már harmadszorra is hiába kerestem és kezdtem temetni a nagy lehetőségemet, eszembe jutott. A kosztümzsákban hagytam, még a legutóbbi párizsi utam során. A szállodában kitisztíttattam és ahogy volt, a szállodai ruhazsákban hazahoztam. És azóta nem vettem elő. Talán pont erre a különleges alkalomra őriztem. De úristen, pánikroham második fokozat aktiválva! Bele férek még a ruhába? Nem ártottak meg az elmúlt egy hét süteményezései a muffin fesztivál apropójából? Cupcake függő vagyok bár még most is félve merem kimondani.Félve léptem a tükör elé, kizippzároztam, belebújtam, majd ugorjon a majom a vízbe, megpróbáltam felhúzni a zippzárat. Nem mertem levegőt se venni, nehogy túlfeszüljön. De feljött. Mint a motor amikor pöccre indul és szépen duruzsolja az alapjáratot. Leporolgattam, elemezgettem elölről, hátulról. Szinte tökéletes. Mondanám, ha nem lenne tucatnyi problémám önmagammal. De a ruha hozta a tőle várható szintet. Ellenállhatatlan volt. Upsz..Az üvegcipellőm majd elfelejtettem..

Étterem, ruha rendben. Arcpakolás már elkészítve, fent az arcon. Már csak hagynom kell, hogy hasson. Ágynemű felhúzva - áthúzva, lakás csillog-villog én randi-készen. Most, hogy kifújhattam magam és sikerült belesüppednem olvasófotelembe, rám zúdult minden. Mint egy szűzhóból indult lavina. Holnap találkozom vele. A spanyol félistennel. Álmaim férfiával. Alig, hogy kimondtam ezeket a szavakat, zokogásban törtem ki. Túl sokáig vártam. Túl sokáig voltam kitartó, erős, állhatatos egyedülálló nő. Nem mertem és talán nem is merem elhinni, hogy léteznek még valódi érzések. Létezik még valódi lelki kapcsolat. Nem hiszek még magamban. Ma még nem. Holnapra ez már lehet, hogy megváltozik majd, ott a reptéren. De ma még egy sebzett, szárnya törött madár vagyok csupán. Félek repülni. Rettegek a zuhanástól. Az önfeláldozástól, az újabb törésektől, sebektől és attól, hogy vajon felgyógyulok-e. Milyen szörnyű ha belegondolunk. Előre látni egy el sem kezdődött, még kibontakozófélben lévő kapcsolatnak/szerelemnek a halálát. És nem az idő, nem a távolság ítéli halálra. Hanem mi magunk. Még a létezése előtt. Mintha egy meg nem született gyermekről mondanánk ítéleteket. Elültetjük a kételyek magvait a másik fél ismerete nélkül. Vagy félünk megismerni, váltani, újra randizni, moziba menni, sétálni, újra elmesélni minden gyermekkori sérülésünket és hegünket, tini szerelmi csalódásunkat, családi mizériáinkat. Ezért maradunk egyedül. Vagy szingliként, vagy egy kapcsolatban, de egyedül. De mégis miért kínozzuk magunkat?

Szerelmesnek kell lenni. Először is, magába az életbe. A világba. A természet sokszínűségébe. Helyekbe, pillanatokba, és abba, aki mindezt megadja nekünk és át is éli velünk. Kikötni a hajónkat és evezni a naplemente felé időpocsékolás. Látjuk onnan is. Szép persze, de mindig ott fog motoszkálni a fejedben, vajon milyen lehet a tó közepéről? Nem mindegy, hogy egy koncertet csak kívülről hallgatsz, vagy átadod magadat a tömeg pulzálásának és eggyé válsz a zenével. Egy ideig élvezed is, mert van kivel megosztanod. De egyszer ez kevés lesz. És egy torta, amit felszeletelsz, soha nem lesz már teljes. Olyan kell, aki csónak nélkül is beúszik a lemenő nap alá és egymagában is pulzáló tömeg. Mindemellett kikötő és otthon. Rendezett, békés. Napos oldal, teljes odaadással és megadással. Mosolyokkal, szelídségbe burkolt vadsággal, őszintén, nyíltan, érdekek nélkül. Mint egy folyton mozgó nyugvópont. Bonyolult mégis megfejthető komolyan bolondos vagy bolondosan komoly és felelős azèrt, akit megszelídített..

Sírva ráztam a fejemet, mint egy őrült. Nem! Márpedig én nem! Nem esek bele ebbe a hibába. Megszületünk, felnövünk, küzdünk, együtt. Nincsenek előítéletek, ítéletek, félelmek. Csak két gyermek, akik együtt tanulnak járni. Elhatároztam. Szeretném ezt hinni. Tudom, ha holnap meglátom, hívő leszek. Őt választom vallásomnak. Mert máskülönben megint elmenekülök. És ezt tudom, hogy Leila sem hagyná. Drága Leila. Már tudom, mire van szükségem lefekvés előtt. Már tárcsázok is, a telefon kicsöng, a vonal végén pedig egy álmoskás hang veszi fel a telefont. " Félsz ,igaz anya?".

Mind arra vágyunk, hogy ne kelljen menekülnünk. Hogy egy kapcsolaton belül is szabadok lehessünk. Mert a szabadság sem ér semmit, ha nincs kivel megosztanunk. Egy ideig persze jó, hogy azt tehetünk, amihez kedvünk van. De egy idő után már ez a tűz is elhalványul. Azonban azon túl, hogy abban bízunk, nem kell majd elmenekülnünk, arra is vágyunk, hogy ne kelljen belemenekülnünk egy kapcsolatba. Olyan emberrel együtt lenni, aki nem látja a lelkünket. Nem érzi a rezgéseinket. Akihez vonzódunk, közben mégis taszít minket magától csak fájdalommal érhet véget. Mert véget ér. A szívemberek pedig, bízva mindig a változásban, abban hogy képesek megváltoztatni egy embert belehajszolják magukat ebbe a fájdalomba. Vagy lehorgonyoznak egy olyan pár mellett, aki, ha listát vezetünk róla, tökéletes házastárs alapanyag. Megértő, kedves, megbízható, vita kerülő, olyan aki hallgat a másikra, kompromisszumképes, tud főzni, mosni, takarítani, barkácsolni, szerelni, világot menteni. Mégsem elég. Papíron létezik. A valóságban lehet, hogy megfelel ezeknek a szempontoknak. De az izgalmat, a szenvedélyt, a mágiát, a pezsgést, a pillangókat a gyomorban nem idézi elő. Mérlegelni kell és eldönteni, hogy készítjük-e a listákat és pipáljuk rajta a meglévő pontokat, majd megegyezünk magunkkal, hogy igen ez a megfelelő nekünk az elkövetkezendő 20 évre. Vagy, megkeressük azt, akinél eldobjuk a papírt, mert tudjuk, hogy az érzések, amiket ébreszt bennünk - és régóta szunnyadtak lelkünk legmélyén elég erősek akkor ahhoz, ha viszonzásra találnak, hogy megtalálhatjuk benne ezeket. Csak már anélkül, hogy keresnénk. Mert jön vele. Mert hozzá tartozik. Magában hordozza. És lelke minden négyzetmilliméterével velünk fog élni, bennünk fog élni és átadja mindazt a megsemmisítő majd felemelő érzést, amire és amikor szükségünk van. 

Braking

"Összetört a szívem" Mondjuk mindig, valahányszor csalódás ér minket. De mi az, hogy összetört? Nem létezik olyan, hogy összetört. Az a szív ugyanúgy dobog mint előtte. Ugyanúgy szállítja a vért. Mert élünk. Azért, mert valaki fájdalmat okozott nekünk, még élünk. Itt vagyunk, hogy élhessünk, hogy tovább léphessünk. Persze, fáj. Sokszor fizikai fájdalom kísér egy szakítást. Miután felocsúdtunk a hirtelen sokkból, hatalmas üresség telepedik ránk. Ez nyomaszt. Mintha betontömböket kötöztek volna a mellkasunkra. Fáj. Fizikailag fáj enni, inni, lélegezni, beszélni, jelen lenni. A szívünk azonban összetört? Nem! Ép. A bizalmunk, a boldogságba és másik nembe vetett hitünk? Na az, az sérül. Minél jobban kötődünk, annál nagyobb szakadékot képezünk. Amit aztán próbálhatnak áthidalni a későbbi jelentkezők. A lelkünk valóban sérül. Minden egyes csalódással egy darab elszáll belőlünk. Mert aki fájdalmat okoz, mindig magával visz egy darabot belőlünk. Abból, aki mellette voltunk. Azonban, ha megtaláljuk azt, aki mellett önmagunk vagyunk, na akkor visszakapjuk ezeket az elvesztett szeleteket. Méghozzá kamatostul. Akkor már nem fáj többet adni. És ami még fontosabb. Akkor már nem kell félni attól, hogy adjunk.

Összetörni. Darabokra szétesni. Összecsuklani a padlón, görcsbe rándulni és zokogásban kitörni. Majd ott ülni hosszú perceken, akár órákon keresztül. Nem töprengeni, nem gondolkozni, nem beszélni, nem reagálni. Csak zokogni, zokogni, zokogni. Amíg még van könnyünk. Amíg még van erőnk, van kitartásunk. Belegyengülni, elveszni. Imádkozni. Megoldásért. Mert ez mindannyiunkkal megeshet. Hogy ebben a pillanatban, ha eljön, már semmi más reményünk nincs, csak az imánk. Ha követtünk el bűnt, ha nem, ha hívők voltunk eddig, ha nem. Mert hihetünk, vagy nem hihetünk, az imánk erős. Az imánk véd, tisztít, újjáépít. És nem azért, mert istenhez címezzük. Nem azért, mert hiszünk a feljebb valóban vagy valami misztikus, mitikus, titkos, láthatatlan valakiben vagy valamiben. Megszámlálhatatlan vallás van ma már a világon, megszámlálhatatlan istennel. Mégis mind egyhez imádkozunk. Magunkért, magunkhoz imádkozunk ilyenkor. Saját magunkat villanyozzuk, húzzuk fel és vesszük rá a változásra. Hogy összeszedjük magunkat, felálljunk és folytassuk. Vagy újrakezdjük. Mert lehet akármennyi barátunk, ezekben a pillanatokban csak magunkra számíthatunk. Nem szabad összekevernünk a segítséget. A barátok nem felállni segítenek. Abban segítenek, hogy meglásd, melyik láthatatlan kézbe kapaszkodhatsz bele. Tanácsot adhatnak. De a döntés mindig saját és egyedüli.