Mindig az elválás pillanatában szeretünk a legjobban. Realizálódik bennünk, hogy innentől rövid vagy hosszú ideig, de egyedül leszünk. Ha meglátod a sűrű erdőből kivezető fényes ösvényt az fájdalmas. Elvakít és egy pillanatra nem tudod, merre is mész, azon túl, hogy a vakító semmibe. Abban a pillanatban még maradnál a sötét védelmében. Még egy utolsó csók, még egy ölelés, még egy utolsó "jó reggelt édesem". Mindig ebben a pillanatban kell kisétálni, bezárni az ajtót és leadni a kulcsot. Fájdalmas, de tudnunk kell, hogy az első kérdőjel után már nem volt maradásunk. A boldog pillanatokat el lehet nyújtani. De az ilyeneket jobb azonnal elvágni és nem emlékek és érzések felidézésébe burkolózni. A kötelék ami volt, már nem több béklyónál. Visszatart a lehetőségektől. Nincs két egyforma szerelem, de vár olyan, ami erősebb mint amilyennek az előzőt hittük. Addig kell keresnünk, vagy hagynunk, hogy megtaláljanak, amíg azt nem érezzük, hogy kétségek nélkül, őszintén azt tudjuk mondani - Mostantól, amíg a szívem dobog, ezzel az emberrel szeretnék kalandokat átélni, érzéseket megélni és tudni, hogy azt is szeretni tudom benne, amitől valójában a falra mászok. Mert fogadom, hogy nem fordítok hátat és hogy nem menekülök. Többé nem! - Amíg viszont hajt a szívünk tovább, ki kell lépnünk a fényre és vállalni a leégés kockázatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése