4.) Szent Szardella..:)

Elhagyva a repteret, taxiba ülünk és a szállodánk felé vesszük az irányt. Igaz, nem először járok itt, turistaként mégis hosszú idő után először tudok nézni a tájba. Rengeteg részlet rajzolódik ki előttem. Mintha csak cseppek válnának ki a tengerből. A sok napbarnított francia adonisz, az útszéli gyümölcsárus néni, a homokban önfeledten játszó gyermekek. A rengeteg luxusautó és szalmakalapos-fehér vászonnadrágos vitorláscipőt és fehér pamutinget drága Rolex órával kombináló milliomos tulajdonosa. Az őket körbezsongó végzett escort szakos fiatal hölgyek. Mint a legyek a légypapíron. Össze is nevettünk Leilával és ki is elemeztük gyorsan, vajon nekünk miért nem az ilyen férfi az etalon? Kiselőadásunk rögtönzött komédiába fulladt, amin még a taxis is jót mulatott.

Megérkeztünk a szállodához. Igazi kis ékszerdoboz Saint Tropez legelőkelőbb részén. ( Persze kérdés, van-e itt olyan kerület vagy városrész, ami nem tartozik ebbe a besorolásba). Butik hotelünk kívülről elegáns hatást kelt. Belül pedig szemlátomást a francia reneszánsz pompa és csillogás tükröződik vissza. Mintha XVI. Lajos korába léptünk volna hirtelen. A szobánkban sem csalódtunk. Behűtött pezsgő és gyümölcskosár várt az asztalon. Gyors koccintás az ittre és a mostra, majd indulás a galériába. Leilának igaza volt. Minden percét élveztem. A szecesszió pedig, ő is tisztában van vele, -láttam cinkos kacsintásán is -  közel áll a szívemhez. Utazásaim során ugyanis, első igazi kalandom egy spanyol szecessziós festővel esett meg még a Fiesta idején. Egyik képe azóta is ott lóg a nappalimban emlékeztetve arra a forró, pezsgő latin hétvégére, amit eltöltöttünk Pamplonában. A kiállítás után gyalogosan nyakunkba vettük a várost. Hű társam Leilán kívül ezúttal is Canon D500-as fényképezőgépem volt, vagy ahogy én nevezem, „emlékőrző szelence”. Végre elvesztem újra. A pillanatban. Abban, ahogy a napfény megtörik a házak téglafalán. A kis vendéglőkből kiszűrődő hangokat és illatokat is magamba szívtam. A kanalak csattogását, a poharak zenés játékát. A sercegő olaj hangját és a benne sülő rák fenséges illatát. A grillezett zöldségek látványát ahogy karamellizálódnak a sütőlapon – imádom a látványkonyhát, most már biztos - , az étcsokoládé roppanását a villa alatt egy krémkönnyű csoki torta tetején. Néztem a vízcseppeket, amik végigfutnak egy jó üveg bordói oldalán eláztatva annak címkéjét. Majd mindketten ámultan néztük a tengert. Na nem azért, mert ne láttunk volna még elégszer ekkora mennyiségű vizet. De ez itt más volt. Szabad. Hallgattuk, ahogy zúg, morajlik, hullámai megtörnek a parti sziklákon. Ha sellő lennék, egész nap ott ülnék és gyönyörködnék a tájban. Hiszen minden napfelkelte és naplemente más és más. Semmi nem történik ugyanúgy kétszer egy életben. Hallgattuk, ahogy belezavar a természet hangjátékba egy Ferrari felbőgő motorja. Még ezt a hangot is imádtuk. Ez volt a mi Saint Tropezünk. Ez volt számunkra a francia ékszerdoboz. Ebben a pillanatban elhittük, hogy valóban szabadságon vagyunk. Hogy szabadok vagyunk.

Estére bejártuk az egész várost. Visszavittük bérelt Vespainkat. amikkel kalandoztunk egyet a szerpentineken. Mert hát egy hobbifotós is elhivatott helyszín felfedező. Na meg hát ugye a perspektíva!  Visszaérve a hotelbe felrongyoltunk a szobába, elővettük bőröndünkből a legdögösebb buli szerkónkat, felhúztam hamupipőke cipellőmet – most már tudom, igazi „zűr”mágnes a lépőm. Kalandvadászatra fel. Mintha csak Indiana Jones filmben lennék, úgy érzem magam. A gyermekies izgalom végigjárja minden porcikámat és jókedvem hatással van még a portásra is, aki mosolyomat hasonlóan széles vigyorral viszonozza. ST legnívósabb klubbjába tartunk éppen. A sor szinte a tengerig kígyózik. Ám mi bevetjük titkos fegyverünket. Egy névjegykártya, bájos mosoly és kacér pillantás, már bent is vagyunk. Lehuppanunk az első szabad asztalhoz, ami a lehető legideálisabb helyen található. Félúton a bárpult, a tánctér és a mosdó között. Rendelünk is rögtön két Cosmot. A szex és New York óta a szingli nők hivatalos pasi mágnes koktélja. A klubban épp Afrojack zenélt. Ilyen egy tökéletes parti. Koktélok, pezsgőzés, önfeledt nevetés, sorozatosan eszünkbe jutó vicces vagy ciki egyetemi sztorik, táncolás kifulladásig, az asztalon, cipőnket ledobva. Rövid flörtök, csevegések, számcserék. Már hajnalodott, amikor visszaértünk a szállásunkra. Ágynak estünk és úgy dél körül lehetett, amikor aznap felkeltünk. Édes semmittevés. A mai napi tervezett program has és hátsüttetés a tengerparton, egy kellemes ebéd a közeli tengeri ételekre specializálódott étteremben egy pohár hűs rosé kíséretében majd vissza a valóságba. Na igen a valóság. Ismét egy hirtelen éles váltás és hidegzuhany. Mintha csak egy hullámvasúton utaznék. Vajon lesz olyan férfi, aki élni fog azzal a lehetőséggel amit a mobilszámom nyújthat számára? Látták vajon bennem a nőt? Úgy ég az a tűz bennem, ahogy én hiszem? Vagy a csalódások és a munkámba való temetkezés tűzfalként húzódik fel közém és az igazim közé? Vagy nem is igazi, csupán igaz? Persze, nem egy francia férfitól vártam a csodát. Furcsa viszony fűz a franciákhoz. Szerintem csupán három jó dolgot találtak fel a történelemben. A parfümöt, a divatot lásd Coco Chanelt vagy Christian Louboutint, akinek cinderella cipellőmet is köszönhetem, valamint a harmadikat, nos, mindenkinek a saját 18+os fantáziájára bízom. Ezen felül a francia férfiak kivétel nélkül arrogánsak, beképzeltek és ragadozónak képzelik magukat. Persze egy könnyű kalandban nos, lehet hogy valóban ők a szakértők.

Egy tál isteni gyümölcs krémleves felett elmélkedem éppen, amikor egy telefon pittyenés és Leila ránt vissza a valóságba. „Mira! A Paulo nevű macsópasi épp most írt nekem és kért el tőlem egy randira, ma délután. „ – úgy lelkendezett, azt hittem megzabálom, hát mondhatnék én nemet? – édes lányom, elengedlek, de egy valamit ígérj meg nekem. Védekezel. – Olyan átszellemült komoly arckifejezéssel mondta, nem tudtam nem elröhögni magam. Meglepődöttségemben csak egy kérdés jutott eszembe. „És te megleszel?” Engem ne félts Anya, mondta, már megvan a becserkészendő áldozatom, de szedd a lábad, igyekezzünk készülni kell. Milyen jó, hogy ebéd előtt vettük be a partot, így legalább megvan a színünk az új fehér csipke koktélruhánkhoz, amit mintha erre az alkalomra találtak volna ki. Még jó, hogy eltévedtünk, köszönhetően zseniális térképolvasási technikáimnak, pedig mondtam, anya bízd nyugodtan rám, tudom, hol járunk. Hát persze, hogy tudtam. Azt, hogy hol nem vagyunk biztosan. De higgyünk a sorsban. E nélkül nem találtunk volna rá arra a kis butikra egy zsákutcában, ami igazi kincsesbánya. A bőröndünk tátongó űrjét sikerült cirka harminc perc alatt vásárlással betölteni. Mert egy tapasztalt nő mindig félig üres bőrönddel utazik J. Ezalatt a pár év alatt végig lehetne követni kategóriaváltásaimat. Indítottam igazi Shopaholicként. Majd vált belőlem Workaholic. Mostanra pedig Shopaholic Workaholiccá fajultam. A pasik sikító frászos rémálmává.

Napozás után fel a hálószobába. Készülődés, öltözködés egy laza smink némi tusvonallal és a kedvenc YSL  rúzsom vadító piros árnyalatával, amit még maga Marilyn Monroe is megirigyelne. Indulhat a hajtóvadászat. Megbeszéljük, hogy imassage-n tartjuk majd a kapcsolatot, és este 7-kor ugyanitt találkozunk. Egyeztetjük óráinkat és indulhatunk. Lovagom meglepetésemre, a szálloda kapujában vár rám egy hófehér Lamborghinivel. Hmm..valami olasz és tüzes. Pont passzol a randi szettemhez. Nap barnította bőrszínem vetekszik macsóm őslakos Saint Tropez-i barnaságával. Meglepetése van számomra. Elindulunk kifelé a városból fel a szerpentinen. Sportautónk motorja felbőg. Zene füleimnek ahogy a szekvenciális váltó karmesterként vezeti a motort,ami a megzabolázott lovakkal dolgozik. A megzabolázott őserővel. Az autót és érzem, mindkettőnket valami ősi, elemi ösztön és tűz járja át. Egymástól függetlenül. Mintha ráhangolódtunk volna egy közös, magasan működő frekvenciára. Az autókat majdnem olyan szenvedéllyel szeretem, mint a munkámat. És ez a félisten az egyiket már biztos, hogy profi szinten kezeli. Na de vajon engem? Az autóval úgy bánik, ahogy csak a nagyok tudnak. Az első jó pontja már megvan. Pedig nálam jó pontot szerezni mostanság igen csak kiváltságos és egyedi eset. – Na, nem mintha túl nagyok lennének az elvárásaim. Inkább a hegek nagyok -. Szemem issza a látványt. Pont, mint tegnap este a crystal pezsgőt ott a bárpultnál macsóm kíséretében. Na igen, ott találkoztunk először egy cosmo és mojito között még a második mojitonk előtt. Nem akartam kötélnek állni, de az úriemberek a ritkaságuk miatt a mai napig képesek csapdába ejteni. És hát mi bajom lehet egy pezsgőből, gondoltam akkor.  

A szemem most a kezei után szépen lassan felkúsznak a szájáig. Igazi 7*-os mosoly. Majd szemeire kalandozik tekintetem. Elvesztem abban az ébenfekete szempárban. Olyan vad és zabolázatlan tűz lobog benne. Az igazi „mindent egy lapra” férfi. A magamfajta nagyvárosi ragadozó címerpéldánya. Azt hiszem, utazásom alatt 100x-ra veszek el. Most éppen benne, Pauloban, a spanyol, de Párizsban élő ügyvédben, aki nyaranta a Saint Tropez-i felső tízezer jogi ügyeit intézi (na, igen, ennél többet nem is kívántam kérdezni tőle tegnap este, de valószínűleg még ma sem fogom firtatni). Amióta elindultunk egy szót nem váltottunk. De ez nem a kínos csend. Ez inkább a meghitt csend, amelyben együtt élvezzük az autó által nyújtott hang és sebességélményt. Az út fogy el alattunk, miközben egyre csak távolodunk a most már hó gömbbe is beleférő Saint Tropez-tól.  Egyszer csak lelassít. A motor lassan elhalkul és az üvöltő oroszlánból doromboló kismacskává szelídül. Mi pedig megérkezünk. Egy lagúnába, ami hasonlóan, mint hotelünk és egész ST igazi ékszerdobozként díszeleg a félsziget egy távolabbi csücskében. Talán ilyen a földi mennyország. A homokos tengerparton egy pokrócot fedezek fel piknik kosárral, a parton pedig egy jetskit a sziklához kötve. A vérem rögtön száz fokosra izzik, szívverésem felgyorsul és az endorfin lávaként terül el a testemben. Lehet, hogy a levegő teszi, lehet, hogy a szabadság tudata, lehet, hogy ez a félisten mellettem, vagy mindnek összessége, de egy biztos. Évek óta először érzem azt, hogy élek. Távolba révedő gondolataimat egy gyenge érintés hozza vissza a mostba. Finoman megfogja kezemet és a pokróchoz vezet. Leül velem szembe kiönt egy-egy pohár pezsgőt és kezdetét veszi édes szójátékunk. Beszélgetünk órákon keresztül munkáról, hobbikról, családról, párkapcsolatokról. Hihetetlen, de mintha évek óta ismernénk egymást. A levegő pedig csak úgy vibrál kettőnk között. Majd hirtelen – mintha csak magamat látnám, felpattan és közli, megyünk „vadulunk” egyet. Felpattan a jetskire, a kezembe ad egy mentőmellényt és egy sisakot majd kezeit bátorító tekintettel felém nyújtja. Én persze játszom a kissé félénk nőt. Nem kell neki tudnia, hogy Sardegnan rendszeresen szoktam jetski túrákon részt venni. Felpattanok mögé, meghúzza a gázkart és már száguldunk is bele a naplementébe. Az időérzékem elveszett valahol a párhuzamos univerzumok egyikében. Fogalmam nincs, hogy perceket, félórát vagy órákat töltöttünk a vízen. Mikor visszaértünk a nap már lebukott a tengerszint alá. Én pedig kezdtem elszomorodni. Ezt látva rajtam megragadta az arcomat és hatalmas boci szemekkel rám nézve megkérdezte, gyönyörűségem mi a baj? Ekkor csak egy szót tudtam kinyögni. Hamupipőke. Milyen mókás, pénteken a taxiba ülve bőrig ázva pont hamupipőke jutott eszembe és az ő varázscipellője. Nos, sikerült ebben a cipellőben járnom nekem is. De félistenem értette, ránézett órájára tudta itt az idő, hogy visszainduljunk. Vissza a közös kis üveggömbünkből a valóságba. A varázs egy pillanat alatt megtörött én pedig hamupipőkéből visszaváltoztam egyszerű cselédlánnyá. Egész úton ismét a csend volt az úr. De ez sem kínos csend volt. Inkább egy be nem fejezett történet csendje. Lehangoltság telepedett a kettőnk közötti még mindig forrongó és vibráló térre. Megálltunk a szálloda előtt. Ő kipattant, kinyitotta az ajtót, kezét nyújtva kisegített rám nézett, megfogta az arcomat és olyan mélyen olvadt egybe tekintetünk, hogy körülöttem minden fény és hang elhalványult. Nem tudtam szabadulni az érzéstől. Ebben a pillanatban csak annyit mondott. Képtelen vagyok búcsúzni, mert a szia az nem viszlát, a viszlát pedig mindig egy új szia lehetőségét hordozza magával. Most elválok tőled, de ígérem, hamarosan látjuk egymást. Megcsókolt. Olyan forrón és mélyen és érzékien, ahogy legutoljára talán tini koromban csókolt meg első szerelmem. Dobott még egy cinkos mosolyt és ott hagyott. Én pedig tátott szájjal álltam. Levegőhöz alig jutottam. Leila meglátott és csak ennyit mondott. Anya, te elvesztél. És igen, ez a nő engem mindenkinél jobban ismert. Pontosítok. Mindenkinél jobban ismeri és érti azt az énemet, aki a főiskola alatt lettem és amit azóta is próbálok visszafogni. Hogy nehogy újra csalódjak. Nehogy jöjjön az elveszés az önfeláldozás, a fulladás. És tessék. Rohanok egy csapda felé, amin még csak álca sincs. Ismét lesz min rágódnom a repülőn ülve, London felé. „Back to life, Back to reality” jut eszembe egy zeneszám, rákattanok a ritmusára és magával ragad. Legalább addig sem gondolkozom. Felszáll a repülőgép. Csendben ülünk, egymás mellett majd Leila felém fordul, és már tudom, ezt a beszélgetést rólam és Paulóról nem fogom megúszni.

Végigbeszélgetjük az utat két pohár rosé kíséretében. Mire a repülőgép landol Heathrow-n sikerül visszaszállnom magamba. Abban maradtunk közös egyetértésben, hogy ha valóban látni fogjuk egymást, nem fogok megfutamodni. Többször nem hagyja nekem. És nem azért, mert nem hajlandó megint időzónákon átnyúló hajnali-reggeli beszélgetésekbe elegyedni velem, órák hosszat. Nem azért, mert nem hajlandó zsepis dobozt tartani, vagy vagyonokat költeni egy vásárló kúra alkalmával. Csupán csak azért, mert tudja, hiszen ugyanabban a lejárt cipőben csoszogunk. Hogy bizony az a biológiai óra is bár szépen, lassan de ketyeg. És minél többet vagyok egyedül annál nehezebb lesz kinyitnom az ajtót és beinvitálnom valakit lelkem otthonába, leültetni a kanapé elé és megkínálni egy forró teával. Az éjszakát még nálam tölti, legalább addig sem merülök el a gondolataimba. Hétfőn reggel indul a repülőgépe vissza Lisszabonba. Az enyém pedig, hű munkatársammal Mac-el most Hong-Kong-ba repít egy hosszabb üzleti tárgyalásra. Minél messzebb Saint Tropez-tól, Franciaországtól és Európától. Minél messzebb a fekete lyukamtól. Ami felé meteorit sebességével száguldok...