Évszázados sebek tarkítják lelke takaróját. Útközben az egészből féllé majd annak felévé feleződött. Fél szeretni. Fél, hogy túlszeret vagy hogy nem tud majd teljes lélekkel. És hogy az a fél ami maradt tovább hatványozódik. Hogy abban nem lesz már senkinek sem hely. Pedig dehogy akar ő egyedül maradni. Hiszen arra rendeltetett, hogy szeressen. Az önzetlensége és empátiája azonban túlnő rajta és lelke maradékát is, amit még el nem vettek tőle önszántából adja másnak. Mert ő ilyen. A boldogságot sokszor más boldogságában látja. Meg csak most tanul meg önző lenni. Na nem azért, hogy hatalmat szerezzen vagy érvényesüljön. Pusztán rájött, lelkét csak úgy építheti újra ha azokat a hiányzó puzzle darabokat megtalálja a földön. Ehhez azonban mástól kell, hogy kapjon. Ahhoz pedig elsősorban magára kell, hogy gondoljon. Nem arra, hogy mit akar az anyja, az apja vagy mit akarnak mások. Arra, hogy ő mit akar. Hiszen az életben nem másokkal a legnehezebb együtt élni. Hanem saját magunkkal. Meg kell tanulnia azt, hogy a rossz dolgokat el kell engedni. Felírni őket egy papírra, egy kőhöz kötözni, és belevetni a folyóba. Hagyni, hogy a víz elsodorja magával. Majd egy másik papírra, egy tiszta lapra felírni mindazt a jót, amit kapnia kell az élettől. Amit vár, amire álmodik. És meggyújtani. Hagyni, hogy a tűz végigfutva rajta hamuvá égesse amit aztán a szél elenged a világba, hogy majd visszaszálljon hozzá. Porból vér, vérből test, testben lélek, testből hamu, lélekből szellő, szellőből vihar, viharból tisztító zivatar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése