2013. július 8., hétfő

cyrcle of life

 Évszázados sebek tarkítják lelke takaróját. Útközben az egészből féllé majd annak felévé feleződött. Fél szeretni. Fél, hogy túlszeret vagy hogy nem tud majd teljes lélekkel. És hogy az a fél ami maradt tovább hatványozódik. Hogy abban nem lesz már senkinek sem hely. Pedig dehogy akar ő egyedül maradni. Hiszen arra rendeltetett, hogy szeressen. Az önzetlensége és empátiája azonban túlnő rajta és lelke maradékát is, amit még el nem vettek tőle önszántából adja másnak. Mert ő ilyen. A boldogságot sokszor más boldogságában látja. Meg csak most tanul meg önző lenni. Na nem azért, hogy hatalmat szerezzen vagy érvényesüljön. Pusztán rájött, lelkét csak úgy építheti újra ha azokat a hiányzó puzzle darabokat megtalálja a földön. Ehhez azonban mástól kell, hogy kapjon. Ahhoz pedig elsősorban magára kell, hogy gondoljon. Nem arra, hogy mit akar az anyja, az apja vagy mit akarnak mások. Arra, hogy ő mit akar. Hiszen az életben nem másokkal a legnehezebb együtt élni. Hanem saját magunkkal. Meg kell tanulnia azt, hogy a rossz dolgokat el kell engedni. Felírni őket egy papírra, egy kőhöz kötözni, és belevetni a folyóba. Hagyni, hogy a víz elsodorja magával. Majd egy másik papírra, egy tiszta lapra felírni mindazt a jót, amit kapnia kell az élettől. Amit vár, amire álmodik. És meggyújtani. Hagyni, hogy a tűz végigfutva rajta hamuvá égesse amit aztán a szél elenged a világba, hogy majd visszaszálljon hozzá. Porból vér, vérből test, testben lélek, testből hamu, lélekből szellő, szellőből vihar, viharból tisztító zivatar. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése