Tourist Shot User Manual

kávé..:)

Egy reggeli kávé. 10 perces rituálé, a kávébab ledarálásától az eszpresszó lefőzéséig. Tejhabosítás, kávészintezés. Fahéjjal meghinteni a tetejét. Leülni a kertbe az asztalhoz, a hintaágyra, vagy télen vissza a meleg ágyba betakarózva és elkortyolgatni. 10 percnyi idő arra, hogy felébredj. Hogy eltervezd vagy átgondold a napodat. Hogy eldöntsd hol kezded. Hogy merre mész. Felkészülni azokra az eseményekre, amik majd meghatározzák a napodat. Közben a kávé felkelt mély álmodból és reggeli kómádból. Felpörgeti a vérkeringésed, megemeli a vérnyomásod, kipattannak a szemeid. Felébredsz. Segít kicsit még visszatartani a dolgokat. Vagy időt hagy arra, hogy a munkahelyeden kávéivás közben kapcsolatokat alakíts ki. Vagy beszélgetéseket kezdeményezz. Érdeklődj, viccelődj, nevess. Mert nem indulhat reggel nevetés nélkül. Az emberek többsége nem azért iszik kávét, mert koffein van benne. A tudat, hogy kávézik, a tudat, hogy ez még visszatartja a munkától és a napi teendőktől még pár perc erejéig. Vagy segít elmerengeni, segít az ihletnek hogy megtaláljon. A tudat, hogy valakivel kávézol. Hogy kávézhatsz és, hogy ezt a pillanatot is megoszthatod másokkal. Vagy megtarthatod csak magadnak. Titkos reggeli szeánszként. A kávénak nemcsak élettani, lélektani hatásai is vannak. A kávé szimbolizálhatja az újabb napot, az újabb lehetőségeket, egy újabb találkozást, elválást, újraegyesülést. Nem a koffein okoz függőséget. A kávé társadalmi hatásai idézik elő. Minden, amit kávézás címszó alatt megteszünk vagy átgondolunk. Randik, üzleti tárgyalások, reggeli önfeledt beszélgetések, délutáni szieszták. A sokfélesége, variálhatósága, kávékülönlegességek, különleges kávéházak, helyek. K-Á-V-É. Kitalálod-Átgondolod-Véghezviszed-Élvezed. A kávéban rejlő erő. Segít véghez vinni a terveinket és álmainkat! Mert mindig minden csak nézőpont kérdése!

Avicii - Wake Me Up (Lyric Video)

Good Morning

tépd le, váltsd be, higyj benne, váltsd valóra..

"Vedd el, amire szükséged van". Vagy inkább tépd le. Vedd igénybe. Vágj bele. Vidd magaddal azt a papírdarabot, amire szükséged van. És váltsd be. Mint egy kupon. Csak ez éppen a vágyaidat testesíti meg. Azokat az érzéseket, vagy történéseket, amelyek hiányoznak. Ez az első. Szakítsd le, őrizd meg. Gondolj rá. Hidd el, hogy megkaptad, hogy átéled, hogy átérzed. Hogy átjárja a lényedet. A szeretet, a remény, a megértés, a bátorság, a béke, a szenvedély érzése. Hogy gyógyulsz. Hogy gyógyul a lelked. Hogy szép vagy kívül és belül egyaránt. Válts át egy másik frekvenciára. Vedd le az álarcaidat, dobd el magadtól a kételyeket. A problémákat. Zárd ki a kétely és a boldogtalanság érzését. "Szükség". Mert szükségünk van. Legalább egy barátra, egy lelki társra, egy szerelemre, legalább egy ellenségre. Egy mosolyra, egy ölelésre, egy kedves szóra vagy éppen intő figyelmeztetésre. A káoszra, amit aztán rendbe rakhatunk. Valakire, aki segít takarítani. Aki helyre tesz. Egy jó reggelt sms-re, egy "álmodj szépeket" telefonhívásra. Egy tábla csokira, egy de inkább egymillió apró gesztusra, utazásra, felfedezésre. Sebekre. Rengeteg sebre, vágásra, sérülésre. Fizikálisan is és lelkileg is. Esni-kelni, törni, összeforrni. Magányba burkolózni, hogy aztán kinyílhassunk újra. Hernyónak lenni, hogy pillangók lehessünk. Hitre. Türelemre, hogy ne fogyjon el a hitünk. Erőre, hogy meg birkózzunk a közben elénk táruló akadályokkal, reményre, hogy meg fog változni, ami fájdalmat okoz a jelenben. Bátorságra, hogy felvegyük a harcot a támadókkal, akik nem hisznek bennünk és a céljainkban. Békére, hogy elfogadjuk azokat a dolgokat, amiket el kell engednünk a jövőbeni még jobb érdekében. Szenvedélyre, amivel élünk, érzünk, átélünk, megélünk, átérzünk. Ami a lényünkké válik. Megértésre másoktól, akik olyanok mint mi, és abban hisznek, amiben mi. Lelkek, sorsok közösségére. Gyógyulásra, mert az emberi lélek mindig képes a regenerálódásra. Szabadságra, hogy megélhessük, amit kapunk az élettől a hitünknek köszönhetően. Magányra és eltávolodásra, hogy eldönthessük, kihez és mihez akarunk közel kerülni, kitől vagy mitől távolodunk és ki vagy mi az, akit-amit meg szeretnénk tartani magunk mellett. Végül pedig, de nem utolsó sorban, a szerelemre és szeretetre, hogy mindazt amit kapunk, önzetlenül és érdekek nélkül, valakivel, de megoszthassuk. Akinek adhatunk. Teljes szívből, igazán, őszintén lemondások nélkül. Akinek a kezébe helyezhetjük a titkainkat és fájdalmainkat. Hinni, hogy létezik lelki társunk aki olvas a szemünkben. Aki előtt nyitott könyv lehetünk. Aki hisz bennünk. Mert bármiről beszéljünk, mindig a hitre lyukadunk ki.

A halak jelmondata pedig a következő: "Hiszek". Így én ezt tudom átadni azoknak akikben hiszek. Egy mosollyal, egy öleléssel, mert akarom bizonyítani, hogy igenis van, hogy ennyi elég ahhoz, hogy valakit boldoggá tegyünk vagy feldobjuk a napját. Hogy megszabadítsuk a problémáitól. Hogy higgyen. Akár magában, akár benned akár másban. Hogy megfeledkezhessen a fájdalomról. Hogy arra gondolhasson, azért is kel fel ma, mert valaki rámosolyog. Mert lesz ember, aki rámosolyog. És meglátja a mosoly szépségét és erejét. És rájön, jobb felemelt fejjel járni és nyitni a tekintetekre. Mert egy mosoly bárhonnan jöhet, ha azt persze szívből és igazán adják, erőt sugároz. Hitet sugároz. És igen, néha akár az is előfordulhat, hogy a mosoly csak az első lépcsőfok. Ha minden napodat egy mosollyal kezded és zárod, több erőd lesz a következőhöz is. Feltölt, regenerál, ellazít és megnyugtat. 

Egy mosoly tőlem. Mert én ebben hiszek! :)

Én az életemben szeretem a színeket. Nem szimplán a feketét, a fehéret, inkább a vadító pinket vagy a kéket! Legyen az életemben ragyogó szivárvány, színes kavalkád,zaj és zsibongás, nem pedig fekete-fehér némaság. Nekem színes ceruzákra van szükségem nem pedig radírra...! :)

GRU

Punnany Massif: Szabadon (Na-Na-Na) / Freedom song (Na-Na-Na) Official S...

Szavamra szomorú szándékolt szenvedés
Vakon nem látod, hogy a jó jöhet szembe még
Hát hagyd el, amit megszoktál! Hello! Szia! Váratlan
Az életedről szóló film amit forgatsz az vágatlan

Dobd el ami láncra ver, vagy érzed hogy az siralom
Önmagadtól dönts, de ne menekülj a másikba, ez tilalom

Nem „S” a cél hanem „XXL”
Nyári lágy szellő forró napsugárral bizniszel
Testem lelki fröccse aki kapcsolati tőke
Azon dolgok egyike miben maradnék örökre

Lana Del Rey - Summertime Sadness

I got my red dress on tonight
Dancing in the dark in the pale
moonlight
Got my hair up real big beauty
queen style
High heels off, I'm feeling alive

Oh, my God, I feel it in the air
Telephone wires above are sizzling like a snare
Honey I'm on fire, I feel it everywhere
Nothing scares me anymore

Kiss me hard before you go
Summertime sadness
I just wanted you to know
That baby, you're the best

I've got that summertime, summertime sadness
S-s-summertime, summertime sadness
Got that summertime, summertime sadness

Labrinth feat. Emeli Sandé - Beneath Your Beautiful

Hinnünk kell, hogy az élet mindig eltalálja az 5-öst a lottónkon. Rabul ejthet minket bármi. Egy pillantás, cinkos kacsintás, egy szimpla hello, egy segítő kézfogás vagy egy igazi mindent bele 1000 wattos mosoly. Szerelmesnek kell lenni. Először is, magába az életbe. A világba. A természet sokszínűségébe. Helyekbe, pillanatokba, és abba, aki mindezt megadja nekünk és át is éli velünk. Kikötni a hajónkat és evezni a naplemente felé időpocsékolás. Látjuk onnan is. Szép persze, de mindig ott fog motoszkálni a fejedben, vajon milyen lehet a tó közepéről? Nem mindegy, hogy egy koncertet csak kívülről hallgatsz, vagy átadod magadat a tömeg pulzálásának és eggyé válsz a zenével. Egy ideig élvezed is, mert van kivel megosztanod. De egyszer ez kevés lesz. És egy torta, amit felszeletelsz, soha nem lesz már teljes. Olyan kell, aki csónak nélkül is beúszik a lemenő nap alá és egymagában is pulzáló tömeg. Mindemellett kikötő és otthon. Rendezett, békés. Napos oldal, teljes odaadással és megadással. Mosolyokkal, szelídségbe burkolt vadsággal, őszintén, nyíltan, érdekek nélkül. Mint egy folyton mozgó nyugvópont. Bonyolult mégis megfejthető komolyan bolondos vagy bolondosan komoly és felelős azèrt, akit megszelídített..

Út a boldogságba

Az élet néha félelmetesen egyszerű. Ha valamire pozitívan gondolunk, azt előbb-utóbb bedobja az életünkbe. Bele a kellős közepébe. Nem kérdezi, hogy éppen csináltàl-e helyet neki a zűrzavarodban. Általában nem azt akit/amit várnál vagy nem úgy,ahogy te várod. Megérkezik. Lehet, hogy helyre rak és pont beleillik a puzzlebe, lehet, hogy szétrugja a lego váradat. De helye van. Segít körül nézni,tisztán látni. Döntésre jutni. És sokszor az is megesik, hogy nem a mérleg nyelvét dönti el. Felborítja és új egyensúlyt hoz létre. A baj csak az, hogy ezt sokszor nem, vagy csak későn vesszük észre. Vagy nem akarjuk észrevenni. Pedig mindent okkal kapunk, és előbb vagy utóbb, de szembe kell vele néznünk. És ha jó a vége, ha nem a döntés helyes! A boldogság nem válaszlehetőség. Az az egyetlen igazi lehetőség!

Tudnunk kell, hogy van egy Napunk

Manapság egyre többen akadnak el a sárban. Belelépnek ugyanabba a pocsolyába és minduntalanszor megismétlik ezt. Megragadnak egy kapcsolatban,ami már nem hozza lázba őket vagy nem teszi boldoggá úgy mint régen, nem okoz már izgalmat vagy meglepetést. Persze èrtem én, megszokták. Tudják milyen mély a pocsolya,tudják,hol lesznek vizesek,mennyi időbe telik majd,mire átjutnak rajta. Mégsem kerülik ki őket. Pedig már régen túl lehetnének rajta és járhatnának újra a száraz úton. Meg kell találni azt az utat,ahol süt a nap és mosolyog ránk az ég. Persze boruljon be,tomboljon egy szélvihar mégsem leszünk vizesek,sárosak. Csak erősít minket. Ne higyjük el azt,hogy a boldogságért küzdeni és szenvedni kell. Hódítani persze, az más dolog. A boldogság az jön magától és marad is. Akkor és attól kapjuk akire nekünk épp szükségünk van. Napot hoz. Nem esőt. Nincsenek gödrei amik vízzel telhetnek meg,amiken át kell gázolni és közben bőrig ázni - problémákba,veszekedésekbe,komorságba merülni. Annyi üres arcot látok. Annyi segítségért kiáltó tekintetet. Leragadnak egy holtponton. Szeretem nem szeretem? Akarom nem akarom? Vagy a másik kéne? Persze "megmondták" ha két embert szeret valaki válassza a másikat. Na de ha ő is a gödrös út? Várni egy harmadikra,negyedikre? Akinél nem gödrök vannak hanem eső közben is ragyogó nap és szivárvány? Na igen. Felállni a két szék mellől és keresni egy fotelt. Mert pad alá esni ilyenkor majdnem, hogy elkerülhetetlen és sosem leszünk biztosak, jól döntöttünk-e.  Csak túl hamar feladjuk és székre ülünk. Bizonytalanság mindenhol. Pedig a boldogság és a szeretet a bizonyosság. Ahol bizonytalanság van,ott már hibádzik a képlet. És ez nem csupán optimizmus. Ott gyűlik a víz a gödörbe. És hiába próbálsz meg változtatni, húzol gumicsizmát a víz nem szűnik meg. Csak nem ázol el. Az emberek továbbá javarészt már a találkozáskor kiássák a gödröket. Milyen külső, milyen autó, milyen egzisztencia, milyen múlt,mekkora ismerettség, mekkora bankszámla,mekkora korkülönbség?! Pedig nem ez a lényeg. Egyszintűek a rezgések? Termelődik az endorfin? Mosolyra görbül a szád? Szeretnél minden reggel annak a nőnek vagy férfinak a mosolyára kelni? Gondolsz rá? Eljátszottál már a gondolattal? Ha játszol, veszíthetsz persze, de itt élsz a mostban és mindig újra kezdheted! Hagyd, hogy mosolyogjon rád az élet.

Más területeken persze harcolni kell.Emberek,gondolkodásmódok,helyzetek,munkák,lehetőségek,szülők mellett vagy ellen. De a földünk egyik részén muszáj tudnunk, hogy mindig süt a nap. És még ha felhők is gyűlnek fölöttünk, az a bizonyos ránk mosolyog. Ezért inkább várjunk. Engedjük el azt az egyet,kettőt,hármat. Vagy engedjük be azt aki a napos oldalon áll és lehet,hogy pont a mi vonatunkra vár. Persze törvényszerű, hogy megüthetjük a bokánkat. De jobb megpróbálni és elbotlani mint nem megpróbálni és csak agyalni rajta. Legyünk mosolyemberek élettelteli,ragyogó tekintettel. Ezt két dolog idézi elő. Egyrészt az elhatározás, hogy boldogok leszünk bármekkora vihar is tombol a fejünk felett és nemet mondunk a pocsolyákra. Másrészt pedig az a nő vagy férfi,akitől mosolyog a szívünk.

7.) Shake it baby!

07:30 perc, helyi idő szerint. Hong Kong International Airport, 26 fok, eső. Na meg persze óriási köd. Remek. Bár lassan több időt töltök repülőgépeken, mint autóban, azért van bennem némi félelem. Még mindig. A viharban éjszakába nyúló vagy ködös felszállásokat és leszállásokat valahogy mindig tartással kezelem. Murphy törvénye szerint ugyanis, ami egyszer felszáll, annak le is kell jönnie. Na igen. Csak éppen nem mindegy, hogy kerekeken, hason, háton, vagy darabokban. Krucifix, hogy nem vagyok normális. Már csak abból is kiindulva, hogy az S.O.S légi katasztrófák sorozat leglelkesebb nézője és tanulmányozója vagyok. Különös kapcsolat ez köztem és a repülőgépek között. Amióta az eszemet tudom, mindig utazni akartam. Menni, mozgásban lenni, bámulni ki egy ablakon és gondolkozni, vagy éppen csak belenevetni a nagy semmibe. 12 évesen, eldöntöttem, hogy pilóta leszek. Na igen, a gyermekkori álmok. Ez épp csak egy pontban siklott ki. Hiába voltam kitűnő tanuló, a matematikával és fizikával még csak köszönőviszonyban sem szerettem volna lenni. Olyan volt a kapcsolatunk, mint Tomnak és Jerry-nek. Így hát ezt az álmomat kis időre egy antik komód fiókjába helyeztem, kulcsra zárva. Talán majd egyszer. Ezután jött a légikisasszony képzés. 

Na igen, jól hangzik, csinos egyenruha, jóképű pilóták, nemzetköziség, minden nap egy új ország. Gondoltam. Aztán hamar rájöttem, hogy ez sem az igazi álommunka számomra. Hiszen magassághoz és súlyhoz kötötték. Amivel én 14 éves koromban rengeteget vívódtam. Igazi kövér kislány voltam. Barátok nélkül, egyedül ülve otthon a leckémmel, a könyveimmel és az álmaimmal. Akkor úgy hittem, esélyem sem lesz arra, hogy én elérjem azt a súlyt, amivel a légikisasszonyok rendelkeznek. Nem láttam magamat szépnek. Ez valami olyan volt, hogy tudtam hogy belül megvan hozzá minden. Csak kifelé nem tudtam ezt megmutatni. Mert van olyan sötét éjszaka, amiben a fényeket sem láthatod, ha csak nem vagy elég kitartó. És egy jó lengyel közmondás szerint, mindig a fényben van a legsötétebb. Zárkózott gyerek voltam. Nem mosolyogtam, nem beszélgettem. Csak terveket szőttem. Rajzoltam, álmodtam és vártam arra a pillanatra, élményre, behatásra, ami majd kimozdít mélyen lévő holtpontomból. Évekig csak csapások jöttek csapások után. És nem hogy kimozdultam volna, még mélyebbre kerültem. Gyakran szorongtam. Sanyargattam magam, próbáltam minél gyorsabban kikerülni a kövérség okozta társadalmi elszigeteltségből. És ez a sok probléma tiniként a lehető legrosszabbkor ütközött ki rajtam. Ha csúfolnak, bántanak, elásnak a szemükben, vagy pont, hogy még porszemnek se vesznek, nos az igencsak destruktív. Egy felnőtt számára is. Nemhogy egy 16 éves gyereknek. A "szerelmi" csalódásokról nem is beszélve. Ezt visszanézve, fényévekre kerültem attól a sehonnani kislánytól. A tűz kellős közepébe. Nemhogy csak a közelébe. Visszagondolva mégis azt gondolom, rengeteg olyan dolog van, ami nem érte meg. Soha ne essen senki abba a hibába, hogy mindenért magát ostorozza. Hogy a boldog gyerekkora után belekergeti magát egy mély szakadékba. És senkitől se mert segítséget kérni. Némán sikítani a legrosszabb dolog. És várni, hátha valaki meghallja. Hát ma már tudom, hogy csak azon tudnak segíteni, aki hagyja is. Szerencsémre, akkor a gimnáziumban megtaláltam a lelki társamat. Az akkori egyetlen barátnőmet. És, ha úgy tetszik, egymást tolva, unszolva nyaggatva kimásztunk. Ha ő csúszott meg egy kicsit a poros köveken én segítettem neki. Ha nekem fogyott el az erőm, ő nyújtotta a kezét. Hiszem, hogy a fiatalkorunkat nem azok az emberek határozzák meg, akik körülöttünk vannak. Azok, akik bennünk vannak, bennünk élnek és akik látják, ha segítségre szorulunk. Eleshetünk, de ha hagyjuk magunknak, hogy észrevegyük a segítő kezeket, felhúznak minket. A rengeteg élmény és tapasztalat árán jutottam el ahhoz a fiatal felnőtt nőhöz aki lettem. A mai napig mosolyogva gondolok rá vissza. Azt hiszem, őt örökre a barátomnak mondhatom. Legalábbis bízom benne. De visszaterelve a fonalat..

Továbbá karrierként, előrelépésileg, nem igen találtam benne fantáziát. Nekem, mint hegymászónak az alaptábor nem volt megfelelő kilátás. Aztán ott van még az is, hogy ezt a szakmát senki nem csinálja a nyugdíjazásig. Valamint féltem. Nem a balesetektől, a sérülésektől vagy a haláltól. Attól, hogy belefásulok. Így kötöttem én ki a harmadik, sok repülést igénylő, számomra tökéletes munkához. Ide a reptérre. És mostanság kezdtem el elgondolkozni azon, hogy kinyitom azt a poros régi antik komódot. A kulcs még talán megvan valahol elmém hátsó szobáiban. Bár a fizika ma is annyira fog meg, hogy tudom, miért nem szállok el a talajról, hogy miért ég a villany és miként működnek a viharok. Na meg persze a repülőgépek :). Azonban, egy egymotoros kis repülőt vezetni, ennyi "repült idővel" talán már nem akkora ördöngösség. És önmegvalósítás is. Vagy talán egy helikopátert? Ezt még hazafelé repülve kitalálom, de ha el is felejteném a gondolatrengetegemben eltévedve, barátnőmtől kapott füzetembe vezetett vágyaim és a repülőgép medál, ami jelenleg is itt lóg a karkötőmön, mindig emlékeztetni fognak arra, hogy van mit még kihúznom a bűvös listáról. Van rá pár röpke órám. Addig is marad nekem másik hű társam, szeretett Minim. Persze sportverda. Szinte repül, azzal a különbséggel, hogy csodásan tapad az aszfaltra még a makacs, rakoncátlan kanyarokban is és nem ijed meg egy kis emelkedőtől sem, sőt, akkor érzem csak igazán, hogy repülünk. Nem is akármilyen kocsi. Nem mintha szeretném a feltűnősködést. Egyszerűen csak egyedi. Fanminikus gyorskocsi. Legalább olyan gyorsan eljuttat A-ból B-be, mint a repülők, csak itt, én vagyok a pilóta! :)

Nyomasztott a köd. Amikor felszólítottak a beszállásra, valahogy éreztem, nem lesz ez olyan egyszerű út hazafelé. Sem a gondolataim és félelmeim miatt, amikkel meg kell vívnom, még mielőtt eljön a hétfő, másrészt pedig valami volt a levegőben. Valami megfoghatatlan feszültség. Már a kapu felé sétálva eldöntöttem. Most biztos nem alszom át az utat. Nem úgy mint idefelé. Felszállás után, magamat megnyugtatva, kértem egy kis whiskeyt. Bár nem rajongtam sem az efféle gabonapárlatért, sem a bourbon whiskeyért, most valahogy mégis jó választásnak tűnt. Már túl voltunk az út felén. Az ülésben lévő kijelzőn látni lehetett ahogy a kis repülőgép logó mozgásban van és közeledik a szárazföld felé. Ekkor hatalmas széllökés rázott fel elbambult félálmomból. Valami villámként hasított az elmémbe. Ez nem lesz egyszerű menet. Öveket bekapcsolni. Ekkor a pilóta hangja járta be a kissé megfagyott levegőt. "Tisztelt utasok, légörvényekbe keveredtünk, a földhöz közel, heves óceáni vihar dúl, de nyugodjanak meg, nincs probléma, a személyzet ura a helyzetnek". Remek, gondoltam. 5 év után ebben is elveszthetem a szüzességemet. Most belegondolva, lehet jobb lett volna boldog tudatlannak maradnom és nem kielemeznem minden repülőgép szerencsétlenséget. Megint csak mondhatnám, buta buta Mira. Újabb kör whiskey, intettem a légiutas kísérőnek, aki ránézve arcomra készségesen bólintott és már rohant is a konyha felé. Vajon mint láthatott rajtam amit én nem? A következő széllökés még erősebb volt, szinte kiverte a kezemből a whiskey-s poharat. Csak nehogy kárba menjen, szükségem lesz még rá. Kinézve az ablakon iszonyatos vihar tombolt. A felhők szinte ébenfeketék voltak és villámokat szórtak a távolban. Bár belegondolva lehet én képzeltem csak oda őket. A repülőgép szárnya úgy hullámzott, mintha csak gumiból lett volna.  Persze tudtam, ha nem lenne flexibilis kialakítású, már rég a földre pottyantunk volna. Kezdtem aggódni. Amúgy is lappang bennem némi pánikbetegség, ez még megfűszerezte az egész szituációt. A következő 20 percben úgy éreztem magam mint egy hullámvasúton. Soha senkinek nem kívánnám. A pillanat, amikor a kapitány közölte, megkezdjük a leszállást maga a megváltás volt. Az előttem lévő asszony hasonlóan hozzám, öntötte magába a whiskeyket azalatt a 20 perc alatt is. Miután döccenősen bár, be földet értünk, hatalmas tapsorkán tört ki. Rég izzadtam meg ennyire. És áztam el. Ugyanis miután feláltam, rájöttem, a whiskey igenis megtette hatását. Kóválygott az elmém rendesen. És belegondolva, hogy szerdán ismét repülök, úgy éreztem nem baj, még egy nem árthat meg. Összenéztem az előttem ülő hölggyel, majd megkérdeztem, lenne-e kedve beülni a belvárosban még egy pohár whiskeyre, koccintani. Kiderült, ő sem rajong a bourbonért. Igazi angolként, mi inkább scotchot iszunk! 

20 perc múlva már egy bárban ültünk, kezünkben egy jó pohár igazi skót whiskeyvel. És ott, akkor mi barátok lettünk. Összekötött minket már egy közös élmény. Kiderült, hogy ő is nemzetközi szinten mozog. Csak éppen az autóiparban. Ekkor frenetikus ötletem támadt. Azt hiszem, gyümölcsöző üzletet fogunk mi még egyszer kötni. Csak várja ki a végét. :) P-ről semmi időm nem volt filozofálni. Arra jutottam, lesz ami lesz ám legyen. Ezután a rázós kaland után az igazi szieszta lesz. Ráérek majd akkor aggódni ezen, amikor újra a starbucks egyik asztalánál ülök, 3 együtt töltött nappal a hátunk mögött. Addig is. Még az ébresztő csók előtt ráfér Csipkerózsikára egy utolsó nagy hajrá. Egy pihentető szemmaszkos szépség alvás. A whiskey és a széllökések nem tesznek jót az ember lányának. 

Amikor a világ összedőlni látszik és az álmunk cikázva rohan előlünk, tesztelve, vajon elég gyorsak és kitartóak vagyunk-e, hogy utól érjük na akkor nem szabad kétségbe esni! Akkor kell fénysebességre kapcsolni és mindent beleadni. Még egy utolsó húzás, még egy utolsó nagy roham, még egy ugrási kísérlet, csak még egy lépcsőfok. A hit, az egy dolog. Hinni, hogy sikerülni fog! Ez elvisz minket a célvonalig! De azt a bizonyos utolsó pár métert már magunknak kell megtenni!!

Forma(bontó)-1

Két hét múlva ismét feldobban Mogyoród szíve. Elérkezett a 27. Forma 1-es Magyar Nagydíj. Kerékkulcsok visítása és a szurkolók hangorkánja vág bele a pályán lévő 45fokos álló levegőbe. 4 napra kinyit a száguldó cirkusz és színpadra visz egy precíz, minden részletében megkoreografált izgalmakkal és kerék kerék elleni csatákkal tarkított előadást. Ahol ha szem nem is, de a torkok biztosan szárazon maradnak. A szurkolók ellepik a lelátókat, amelyek történelmi események résztvevői voltak. Minden talpalatnyi hely, ahova a szurkolók ülnek vagy éppen állnak maga a motorsport történelem. Bárhová üljön az ember részesévé válik egy nagy  lexikonnak. Aminek lapjai reméljük, 2021-ig biztosan íródnak, izgalmas és nem várt eseményekkel gazdagítva a királykategória történetét. S hogy ki foglalja el 2013-ban Mogyoród legendás pályájának királyi trónját és hódítja el az érte járó egyedi tervezésű Herendi kupát ( Abban biztosak lehetünk, Kimsternek, ha nem nyer, de felállhat a dobogóra és megkérdezik tőle mit szól a díjhoz, valószínűleg a következők hangzanak majd el "hmm igen szép virágos váza, anyukám örülni fog neki") ? Vegyük csak sorra a kérőket!

Fernando Alonso a matador sokadszor, aki élete első forma 1-es sikerét is itt aratta ? Sebastian Vettel a srác a szomszédból, akinek még nem sikerült pályafutása során bevenni a ringet, pályánkon kívül pedig csak Amerikában nem pezsgőzhetett a dobogó legfelső fokán, valamint  újabb rekordjaival magasabb szintre emelheti a Hungaroring hírnevét. Vagy talán Kimi Raikkönen a fagyos fagyis, aki most is a mezőny egyik leggyorsabb emellett kiemelkedően fura antikommédiás figurája? -Fagyikat eldugni. Mellettük még ott vannak Nico Rosberg és Lewis Hamilton, a hálás srácok, akik nem először törnek borsot a többiek orra alá és bebizonyították már, bizony bajnok esélyes az autó. Egy biztos. Maradandót fognak alkotni amiről aztán három hétig beszélhet a hazai és nemzetközi sajtó,míg ők a Riviérán pihenik ki az év eddigi fáradalmait. Addig is azt mondom,Lelátókra fel! 

6.) Gondolatok Kínából

Azt hittem, a napok lassabban telnek, hogyha várakozol. Ez a hitem most megdőlni látszik. Csak úgy pörögnek a napok. Kedden a hosszú tárgyalásunk végén meglepően könnyen állapodtam meg a partnerrel közös jövőbeni kitűzéseinket tekintve. Elfogadta az áremelési ajánlatot és a biztonsági változtatásokat. Előreléptünk együttműködésünk körének szélesítésében is. Újabb 3 piacot tervezünk meghódítani az elkövetkezendő 5 évben. Ez 1000 újabb munkahelyet teremt csak náluk, Kínában. Gondot fordítottunk a környezetvédelmi változtatásokra valamint a vidékfejlesztésre is. Rég volt ennyire hatékony és könnyednek mondható tárgyalásom. Valahogy minden jobban ment. Mondják, mint kés a vajban. Vagy mint amikor egy rali autót áttolsz egy kanyaron, full gázon. Semmi fék, csak minél sebesebben eljutni A-ból B-be. Az elmúlt három napomat pont ez a versenytaktika jellemezte.

A tárgyalás után részt vettünk a partnerünkkel közösen egy konferencián, amely témája a kínai gazdaság múltja-jelene-jövője - együttműködés Európával. Érdekes és lebilincselő volt, úgy ültem órákon keresztül ott bent, abban az óriási teremben, hogy erőt és ihletet meríthettem belőle. Munkám során mindig is a tanulást tartottam a legfontosabbnak. Na meg persze a tapasztalást. A más kultúrákban való létezést, munkát, együttműködést. Hiszem, hogy sokat tanulhatunk a másik kultúrában élő üzletembertől. Például ezt a zen életérzést. A nyugalmat. Az európaiak csak kergetik az időt, mindig állítják soha nincs semmire sem idejük. Szükségük lenne 24 órán felül másik 8-ra minimum egy nap. De az sem lenne elég számukra. Ahelyett, hogy előre néznének és haladnának a számukra kijelölt úton a céljuk felé más útjára tévednek, csak azért, hogy azt szánt szándékkal letaszítsák róla. Vagy bokájukba kapaszkodva visszatartsák, hátráltassák, elfojtsák őket. Mert nekik ez járt volna. Tőlük ezt elvették. Ők ezt nem tehették vagy nem tehetik meg. Elvesznek a kriticizmus és pesszimizmus erdejében. Elvesznek a negatív szavak tengerében, és egész életüket arra teszik, hogy panaszkodjanak és siránkozzanak azon, amit elmulasztottak. Pedig közhely, de arra van mindig időnk, amire akarunk időt szánni. Ne a kifogást keresd. A sikeres emberek mind a lehetőségeket látják és nem a célt tartják szem előtt, hanem a következő lépéseket. Amiken keresztül eljuthatnak oda.

Eljött a péntek. 3 napra vagyok már csak a bűvös "good morning beautiful" csóktól. Ami felkelti szívemet hosszú évek óta tartó hibernációjából. Hong Kong még mindig ámulatba ejt. Egész nap barangoltam. Meglátogattunk egy rizsföldet, majd egy teaházba tértünk be, ahol a tóparton fogyaszthattuk el házi termesztésű zöld teáját a kedves idős házaspárnak. A tóban koi pontyok úszkáltak, gondoltam mi rossz sülhet ki belőle, kívántam egyet, hátha most találkoztam az én személyre szabott privát aranyhalammal. Nem hármat. Csupán csak egy kívánságom volt még. Reálisan. Hiszen minden mást el tudok érni a tudásommal,erőmmel, szenvedélyemmel és pozitív életszemléletemmel. De egy valamihez kezdtem úgy érezni, hogy a hitem kevés. Vasárnap korán lesz kelés, megyünk megmásszuk A falat. De előtte még vissza a városba, hajókázunk egyet a folyón és elvisznek minket egy helyi étterembe, ami híres pekingi kacsájáról. Hong Kongban pekingi kacsát enni, na igen, mindig mondtam, az élet paradoxonok sora. Este pedig kihagyhatatlannak találtam vásárolni egyet és beszerezni minden színes szagos villogó kütyüt, szárított tészta levest, aloe darabokban gazdag wellness löttyöket és minden egyéb ehhez hasonló furcsaságot, amit otthon majd nagy örömére megörököl tőlem népes baráti köröm és kis családom. Elmenni egy képregényboltba, ahol a képregények lapozgatása közben az ember lánya befizethet egy fél órányi macskasimogatásra is, hogy összekösse a kellemest a hasznossal. 

Este a hotelbe érve ledobtam magassarkúmat. Mi tagadás isten ajándéka volt kiszabadulnom belőlük. Leültem Mac és egy pohár rosé társaságában az asztalomhoz és nekiláttam útinaplót írni. Vegyük csak sorjában. Itt vagyok több ezer kiló méterre a valóságomtól. Reméltem, ez majd segít letisztázni magamban az elvárásaimat. A macsómmal, magammal és az élettel szemben. Kezdtem beleesni, ez már biztos volt. Vajon mi sül majd ki belőle? Mikor fogjuk látni egymást? Hogyan fogunk kommunikálni egyes időzónákban? Két szabadidővel nem rendelkező fiatal hogy fog randizni, szerelmesen andalogni egy tó vagy tengerparton? Hogy fog vasárnap délutánonként filmezni egy tál nachos kíséretében? Hogy fog hétvégente együtt túrázni a másik baráti társaságával? Hogy lesz saját baráti társaságuk? Na és a családom? - ahol jelenleg Catrina hurrikán utáni állapotok vannak. Az ő családja? Vajon ilyen nőt képzelnek el sikeres fiuk mellé vagy egy igazi háztartást vető anyafigurát house wife-ot? Mert hát az kezit csókolom nem én lennék. Hogy fog együtt problémákat megoldani? Mert hogy generálni fognak egy gyerekseregnyit, az már most biztos. Vajon a szerelem, ha olyan képes legyűrni a távolságot, az időzónákat, a meetingeket és a folytonos pörgést? Vajon elég vagyok én ehhez? Persze én soha nem az elég lány voltam. Inkább a leg lány. De más az üzleti és más magánélet. Az egyikben jelenleg a csúcson vagyok a másikban pedig valahol a béka feneke alatt és a kút mélye között. És megláttam fényt. Ami a legveszélyesebb tud lenni. Mert amit én egyszer meglátok, ahhoz úgy ragaszkodom, ahogy egy pilóta a kormányhoz ha bukkan és kanyar jön. És padlóig nyomom a gázt. De kérdezem én erre vágyok egyáltalán? Én, aki hajszolja a különlegeset valóban egy átlagos kapcsolatot keres? Hiszen én soha nem a kitaposott úton jártam. De ebben lehet kipróbálnám. Milyen egy "hétköznapi szerelem. Egy sallangoktól, elvárásoktól, bonyodalmaktól mentes állóvíz. És ebben a pillanatban vetettem el az ötletet. Én meg az állóvíz. De a kettő közötti aranyút. A járt ösvénnyel párhuzamosan kitaposott járás? Hosszú évek óta először van valami, amiben nem látom merre menjek. Mint Pocahontas amikor a folyóelágazáshoz ér. Káosz van a fejemben és a szívemben egyaránt. Nem tudom, mennyire engedhetem közel magamhoz anélkül, hogy megszúrhatna és fájdalmat okozna de ne tartsam túl távol magamtól, nehogy jégkirálynőnek tituláljon!? Miért vagyunk olyanok mint a sündisznók? Éreztem, hogy egy katasztrófa felé száguldok, fék nélkül. Tudom, hogy az ütközés össze fog törni. De megsemmisíteni nem tud így bele vágok, hiszen Leila sem hagyná, hogy újra visszatáncoljak.

Épp mikor befejeztem útinaplóm írását némiképp nyomasztó érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Mint amikor a légnyomás hirtelen változik és érzed vihar közeledtét a bőrödön. Na akkor, pittyent ismét mérgezett almám. Mintha időjárás rakétát lőtt volna ki hercegem, hogy az eső felhők helyét átvehesse a napsütés lelkem egén. "Amikor Kínában jártam a Nagy falnál arra gondoltam, nincs ennél hatalmasabb érzés egy történelmi csodán állni és arról ábrándozni, vajon hol lehet a vége. Én láttam már sok csodálatos dolgot. De a te szemeidben ennél hatalmasabb érzés lesz elmerengni. Hétfőn ha visszakaptad üvegcipellődet az adósom vagy egy táncra. Biztonságos hazautat!" Mérgezett mérgezett almák. Persze én vettem körbe magam velük. Kezdem valóban úgy érezni magamat mint napjaink hamupipőkéje vagy jázmin hercegnője, csipkerózsikája. A különbség csupán, hogy a hercegek kihalófélben vannak mi pedig már nem várhatunk sem csodákra sem mindent eldöntő hősies küzdelmekre, kérőkre, hódító hadjáratokra. Lassan már örülhetünk egy rózsának egy tábla milka csokinak és két kedves szónak, valamint annak, hogy nem nekünk kell kifizetni az éttermi fogyasztásunkat egy randi után. Örülhetünk, ha felvállalnak és nem "ciki" nekik, ha nyilvánosság előtt megfogják egy nő kezét és ne bunkó hangnemben beszéljenek egy nővel, hogy " hé te hozzá má sört"mert hát a haverok is lábtörlőként kezelik szeretett házvezetőjüket. Mert aki szerint egy nőnek a konyhában helye egyrészt nem tudja hol kezdődik egy nő, milyen bánásmódot érdemel, másrészt pedig nem tudja, mit kezdjen vele a hálószobában..Egy nő csak egy igazi férfi mellett teljesedhet ki nőként. Mi pedig  ennek ellenére mégis minduntalan belesétálunk a csapdába. Beleharapunk a csodás, piros hamvas, friss ígéretalmába. Majd belefulladunk saját mohóságunkba és boldogságvágyunkba, ami megmérgezi előbb az elménket majd a szívünket és hallucinációkat okoz. Elhisszük, hogy csak ennyit érünk, hogy ez jár nekünk, ezt érdemeljük. Majd amikor végre kidugjuk a fejünket a homokból és felébredünk akár évekig tartó álmunkból már árnyékai vagyunk a szabad önmagunknak. És kezdhetjük elölről az építkezést. És szomorú, de már nem a herceg kelt szerelmes csókkal. Inkább egy kijózanító hideg zuhany amit mindig onnan kapunk, ahonnan a legkevésbé számítanánk rá. Egyet megígértem magamnak akkor ott abban a Hilton szobában. Én egy új, modern hercegnőt fogok alkotni. Akire a lányok büszkék lehetnek és reményt találhatnak benne. Nem fogok meghátrálni. Mert érzem, megtaláltam a modern herceg megfelelőjét. Paulo nevű spanyol-francia ügyvédzsenimben. 

vonatunk..

Persze, akár tetszik, akár nem az életünkben folyamatos változások követik egymást. Akármennyire is szeretnénk semmi sem állandó. Egy dolgot kivéve. Az elhatározást. Hiszen a változásokat háromféleképpen kezelhetjük. Vagy mi alakítjuk és formáljuk őket úgy, hogy azoknak meglegyen a megfelelő helye az életünkben. Vagy ha ez nem működik, tudnunk kell alkalmazkodni hozzá és a helyén kezelni, majd ha nem illik a puzzlebe továbblépni és változtatni rajta. Valamint dönthetünk úgy is, hogy elfordulunk tőle. Igaz könnyebb ez az út, de ha homokba dugjuk a fejünket, a lehetőség gyorsvonatként fog elszáguldani mellettünk. És az elhatározás dönti el, felszállhatunk-e rá. Az, hogy célba érünk-e, vagy útközben leszállunk róla és várunk egy következő vonatot már más kérdés de megpróbáltuk! És nem azon fogunk rágódni a megállóban ülve, vajon jön-e másik?

cyrcle of life

 Évszázados sebek tarkítják lelke takaróját. Útközben az egészből féllé majd annak felévé feleződött. Fél szeretni. Fél, hogy túlszeret vagy hogy nem tud majd teljes lélekkel. És hogy az a fél ami maradt tovább hatványozódik. Hogy abban nem lesz már senkinek sem hely. Pedig dehogy akar ő egyedül maradni. Hiszen arra rendeltetett, hogy szeressen. Az önzetlensége és empátiája azonban túlnő rajta és lelke maradékát is, amit még el nem vettek tőle önszántából adja másnak. Mert ő ilyen. A boldogságot sokszor más boldogságában látja. Meg csak most tanul meg önző lenni. Na nem azért, hogy hatalmat szerezzen vagy érvényesüljön. Pusztán rájött, lelkét csak úgy építheti újra ha azokat a hiányzó puzzle darabokat megtalálja a földön. Ehhez azonban mástól kell, hogy kapjon. Ahhoz pedig elsősorban magára kell, hogy gondoljon. Nem arra, hogy mit akar az anyja, az apja vagy mit akarnak mások. Arra, hogy ő mit akar. Hiszen az életben nem másokkal a legnehezebb együtt élni. Hanem saját magunkkal. Meg kell tanulnia azt, hogy a rossz dolgokat el kell engedni. Felírni őket egy papírra, egy kőhöz kötözni, és belevetni a folyóba. Hagyni, hogy a víz elsodorja magával. Majd egy másik papírra, egy tiszta lapra felírni mindazt a jót, amit kapnia kell az élettől. Amit vár, amire álmodik. És meggyújtani. Hagyni, hogy a tűz végigfutva rajta hamuvá égesse amit aztán a szél elenged a világba, hogy majd visszaszálljon hozzá. Porból vér, vérből test, testben lélek, testből hamu, lélekből szellő, szellőből vihar, viharból tisztító zivatar. 

5.) King Kong Hong Kong

Hong Kong, Hong Kong, ahogy ismételgetem magamban, kong, a fejemben is, mintha vészharangot kongatnának. Igen, ez valóban vészharang. Az ébresztőórám jajveszékelésére kelek. Hajnali 6 óra. A konyhából hangok szűrődnek ki. Leila barátnőm már főzi a kávét. Az arabica csodás illata. Na igen, talán ez segít elfeledtetni rémálmomat, amiből imént riadtam fel. Gondolatoktól terhesen elaludni nem kifizetődő. Addig-addig töprengtem a hétvége eseményein, amíg magával rántott egy rémisztő gondolat. Hogy nem látom őt többé. Álmaimban is ez kísértett. Megváltás volt az eszpresszó gépem kotyogására kelni. Ez a hang volt az, amiből tudtam itthon vagyok. Biztonságban vagyok. A kiindulópont, ahonnan mindent elkezdhettem. Mindent elölről kezdhettem. Az otthonom. 

Kibotorkáltam, a lattem már ott várt a konyhapulton, egy Times-al és gyümölcssalátával terítve. "Jó reggelt anya, gondoltam rád fér egy kis energialöket a maratoni repülőút előtt. Mi baj? Rosszat álmodtál?" Na igen, talált süllyedt. Nem szeretek reggel torpedózni vele. Mindig elsőre beletalál. A szívem közepébe. " Tudod, nem tudom kiverni a vasárnapot a fejemből. És nem az élményeket. Az érzéseket, amiket keltett bennem. Az ezeréves feltépett sebeket, amiket most nyalogathatok, a varratok megint felszakadtak - De honnan tudod? És ha valóban ő az igazi? Vagy ahogy te fogalmazol az igaz? És ha nem kell nyalogatnod? Ha ő rá a gyógykenőcs? Ne gondold túl a dolgokat, ne filozofálj, táplálkozz belőle, meríts erőt és várj türelmesen! Én érzem hogy megéri. Hallgass rám, csak most az egyszer! És fogd fel most ezt az utazást is úgy mint egy kikapcsolódást. Menj el, meditálj egyet egy zen kertben, egyél rengeteg halat és moszatot, vásárolj színes szagos villogó micsodákat, fizess be macskasimogatásra, liftezz fel-le egy felhőkarcolóban, ahogy ismerlek ezt úgy is kipróbálod ha sikerült valakit magaddal rántanod. Távolodj el és minden közelebb fog jönni hozzád. De ne fuss el. Többet nem engedem neked. Mert abban a két percben, amikor rád néztem, láttam hogy a háborgó tenger a lelkedben visszatért a medrébe, megnyugodott és ragyogott felette a nap. Tartsd meg ezt magadban emléknek, amíg újakat nem nyersz általa. Ne légy buta kicsi szív. - Na jó, gondoltam, igazat adok neki. Már csak azért is, mert a fejem hasogat. Inkább maradok csendbe a migrénemmel édes kettesben, mint hogy az érzelmekről vitatkozzak. 

Gyorsan lezuhanyoztam, bepakoltam. Hívtunk egy taxit. Még induláskor felhívtam édesapámat, hogy jelezzem egyben van bajkeverő hamupipőkéje. Kiértünk a reptérre. Elbúcsúztam Leilától, jól megszorongattuk egymást, tudtuk egy kis időre megint el kell válnunk egymástól. De ahogy leszállt a gépem Kínában, hívom őt. A váróban ültem már megint. Otthon édes otthon. Leszámítva, hogy a migrénes fejfájásom nem akart múlni. És otthon létére hiányoznak belőle olyan alapvető dolgok, mint a pihe-puha king size bed-em tele párnákkal. Valamint a gyógyszeres szekrényem. Egy advilért most ölni tudtam volna. Kávét nem ihattam, attól csak rosszabb lett volna, így maradtam egy zöld teánál a kapuhoz közel lévő zen kávézóba. Ráhangolódásnak tökéletes, gondoltam. Kikapcsolt az agyam. A fejfájástól és fáradtságtól nem működött a gondolkodó agykerekem. Csak ültem és bambultam az emberekre. A gyerekes nyaralni induló családokra. Az üzletemberekre, a fesztiválozni induló fiatalokra. És csak egy dolgot tudtam. El akarom hagyni Londont. Most. Mert mindenki, akire csak ránéztem egy dolgot erősített bennem. Ez voltam én, ez vagyok én, és ezzé szeretnék válni. Anyává, szülővé, feleséggé, szeretővé, szerelemmé. Paulóé. -buta Mira, már megint mire gondolsz. Indulj, szólították a 2345-ös Hong Kong-i járat utasait. Boarding Time Baby.

A repülőn, miután elfoglaltam helyemet az első osztályon, hátradöntöttem székemet és intettem a stewardess kisasszonynak, legyen szíves rögvest hozzon nekem egy nagy pohár vizet valami fájdalomcsillapító alkalmatossággal. Még felszállás előtt szerettem volna helyretenni kotyogó elmémet. Mintha kávét daráltak volna a fejemben, na pont úgy éreztem most magam a 3A ülésen ülve. A Turkish Airlines gépmadarán. Pezsgőtabletta. Gondoltam tökéletes, gyorsan oldódik, gyorsan szívódik hatékony. Buborékok szállnak fel a víz tetejére vékony habréteget létrehozva a víz tetején. Telefonom offline módba tettem, azzal együtt magamat is. Nem rémlik pontosan, mi történt miután megittam a csoda lötyit. Azt hiszem, még próbálkoztam filmnézéssel. Talán arra is emlékszem, hogy vígjátékot választhattam, hátha elvonja majd a figyelmemet  P-ről és ST-ról. De onnantól, hogy a fülest felhelyeztem teljes képszakadás. Nem álmodtam. Sötétségben barangolásomból a stewardess kedves felrázó mozdulatai hoztak vissza. Hölgyem, kérem kapcsolja be a biztonsági övét, 20 perc múlva landolunk. A külső hőmérséklet 20 fok, a helyi idő este 20:30 perc. Magamra eszméltem. Átaludtam egy London-Hong Kong távot. Ilyen sem fordult még velem elő elmúlt 5 évem során. Rossz hatással vannak rám a pasik, az már szent. 

Viszonylag gyorsan sikerült kicheckolnom, a csomagom is gond nélkül kigurult hozzám a futószalagon. Pusztán 5 perc hadonászás és birkózás után sikerült nyernem egy taxiért vívott heroikus küzdelemben. A hotelben elfoglaltam a szobámat, majd gondoltam, még ha egyedül is, de megérdemlek egy pohár hűsítő mojitot, az elmúlt napok lezárására. Lementem hát a bárba, hogy koccintsak magammal a sikeres eltávolodásra. Olyan üres volt minden. A fejem, a szívem, a lelkem. A munkára még nem kellett koncentrálnom, csak holnap délután kezdődött a kötelező program majd két nap konferencia és a péntek a városnéző túráé. Szerettem a távol-keletre jönni. Itt minden annyira messzi, annyira más és annyira zen. Nem találtam rá jobb kifejezést. Rövid telefon beszélgetés Leilával, apukámmal, közben kihozták a mojitomat. 

Épp kortyolnék bele, amikor is , pittyen az iphoneom. Gondoltam email, a munka gyorsan utól ér még itt a világ másik felén is, késő este. Sms üzenetem érkezett. P az. Jobb is, hogy nem kortyoltam bele italomba, mert akkor az most az előttem ülő idős spanyol férfi nyakában landolt volna. " A távolság csak kiló méterekben távolság. Az idő csak akkor létezik, ha valamire hiába vársz. Nekem nincs se távolság se idő. Pillanat van. A pillanat, hogy elmondjam neked, hiányzol és egy hét múlva bőrig fogok ázni. Londonban, hamupipőkével. Tartozom neki egy cipővel". Ereimben egyszerre forrt fel a vér 1000 fokos izzó lávává, majd hűlt jéggé ugyanolyan sebességgel. Hihetetlen. Még az sms-e sem átlagos. Ahogy ő maga sem az. Korántsem. 20 perce ültem a telefonom felett gondolkozva, mit válaszoljak neki. Majd a legjobbat tettem ami, eszembe jutott. A disney mesék titokzatos és pajkos világába ültetem át válaszomat. " Várni foglak a balkonom alatt, a varázsszőnyeg parkolónál". Elküld. Most pedig, itt az idő, hogy mint csipkerózsika, édes egyhetes álmomba burkolózzak, amíg el nem jön hercegem, hogy felkeltsen hosszú álmomból és megmentsen a magány sárkányától. 

4.) Szent Szardella..:)

Elhagyva a repteret, taxiba ülünk és a szállodánk felé vesszük az irányt. Igaz, nem először járok itt, turistaként mégis hosszú idő után először tudok nézni a tájba. Rengeteg részlet rajzolódik ki előttem. Mintha csak cseppek válnának ki a tengerből. A sok napbarnított francia adonisz, az útszéli gyümölcsárus néni, a homokban önfeledten játszó gyermekek. A rengeteg luxusautó és szalmakalapos-fehér vászonnadrágos vitorláscipőt és fehér pamutinget drága Rolex órával kombináló milliomos tulajdonosa. Az őket körbezsongó végzett escort szakos fiatal hölgyek. Mint a legyek a légypapíron. Össze is nevettünk Leilával és ki is elemeztük gyorsan, vajon nekünk miért nem az ilyen férfi az etalon? Kiselőadásunk rögtönzött komédiába fulladt, amin még a taxis is jót mulatott.

Megérkeztünk a szállodához. Igazi kis ékszerdoboz Saint Tropez legelőkelőbb részén. ( Persze kérdés, van-e itt olyan kerület vagy városrész, ami nem tartozik ebbe a besorolásba). Butik hotelünk kívülről elegáns hatást kelt. Belül pedig szemlátomást a francia reneszánsz pompa és csillogás tükröződik vissza. Mintha XVI. Lajos korába léptünk volna hirtelen. A szobánkban sem csalódtunk. Behűtött pezsgő és gyümölcskosár várt az asztalon. Gyors koccintás az ittre és a mostra, majd indulás a galériába. Leilának igaza volt. Minden percét élveztem. A szecesszió pedig, ő is tisztában van vele, -láttam cinkos kacsintásán is -  közel áll a szívemhez. Utazásaim során ugyanis, első igazi kalandom egy spanyol szecessziós festővel esett meg még a Fiesta idején. Egyik képe azóta is ott lóg a nappalimban emlékeztetve arra a forró, pezsgő latin hétvégére, amit eltöltöttünk Pamplonában. A kiállítás után gyalogosan nyakunkba vettük a várost. Hű társam Leilán kívül ezúttal is Canon D500-as fényképezőgépem volt, vagy ahogy én nevezem, „emlékőrző szelence”. Végre elvesztem újra. A pillanatban. Abban, ahogy a napfény megtörik a házak téglafalán. A kis vendéglőkből kiszűrődő hangokat és illatokat is magamba szívtam. A kanalak csattogását, a poharak zenés játékát. A sercegő olaj hangját és a benne sülő rák fenséges illatát. A grillezett zöldségek látványát ahogy karamellizálódnak a sütőlapon – imádom a látványkonyhát, most már biztos - , az étcsokoládé roppanását a villa alatt egy krémkönnyű csoki torta tetején. Néztem a vízcseppeket, amik végigfutnak egy jó üveg bordói oldalán eláztatva annak címkéjét. Majd mindketten ámultan néztük a tengert. Na nem azért, mert ne láttunk volna még elégszer ekkora mennyiségű vizet. De ez itt más volt. Szabad. Hallgattuk, ahogy zúg, morajlik, hullámai megtörnek a parti sziklákon. Ha sellő lennék, egész nap ott ülnék és gyönyörködnék a tájban. Hiszen minden napfelkelte és naplemente más és más. Semmi nem történik ugyanúgy kétszer egy életben. Hallgattuk, ahogy belezavar a természet hangjátékba egy Ferrari felbőgő motorja. Még ezt a hangot is imádtuk. Ez volt a mi Saint Tropezünk. Ez volt számunkra a francia ékszerdoboz. Ebben a pillanatban elhittük, hogy valóban szabadságon vagyunk. Hogy szabadok vagyunk.

Estére bejártuk az egész várost. Visszavittük bérelt Vespainkat. amikkel kalandoztunk egyet a szerpentineken. Mert hát egy hobbifotós is elhivatott helyszín felfedező. Na meg hát ugye a perspektíva!  Visszaérve a hotelbe felrongyoltunk a szobába, elővettük bőröndünkből a legdögösebb buli szerkónkat, felhúztam hamupipőke cipellőmet – most már tudom, igazi „zűr”mágnes a lépőm. Kalandvadászatra fel. Mintha csak Indiana Jones filmben lennék, úgy érzem magam. A gyermekies izgalom végigjárja minden porcikámat és jókedvem hatással van még a portásra is, aki mosolyomat hasonlóan széles vigyorral viszonozza. ST legnívósabb klubbjába tartunk éppen. A sor szinte a tengerig kígyózik. Ám mi bevetjük titkos fegyverünket. Egy névjegykártya, bájos mosoly és kacér pillantás, már bent is vagyunk. Lehuppanunk az első szabad asztalhoz, ami a lehető legideálisabb helyen található. Félúton a bárpult, a tánctér és a mosdó között. Rendelünk is rögtön két Cosmot. A szex és New York óta a szingli nők hivatalos pasi mágnes koktélja. A klubban épp Afrojack zenélt. Ilyen egy tökéletes parti. Koktélok, pezsgőzés, önfeledt nevetés, sorozatosan eszünkbe jutó vicces vagy ciki egyetemi sztorik, táncolás kifulladásig, az asztalon, cipőnket ledobva. Rövid flörtök, csevegések, számcserék. Már hajnalodott, amikor visszaértünk a szállásunkra. Ágynak estünk és úgy dél körül lehetett, amikor aznap felkeltünk. Édes semmittevés. A mai napi tervezett program has és hátsüttetés a tengerparton, egy kellemes ebéd a közeli tengeri ételekre specializálódott étteremben egy pohár hűs rosé kíséretében majd vissza a valóságba. Na igen a valóság. Ismét egy hirtelen éles váltás és hidegzuhany. Mintha csak egy hullámvasúton utaznék. Vajon lesz olyan férfi, aki élni fog azzal a lehetőséggel amit a mobilszámom nyújthat számára? Látták vajon bennem a nőt? Úgy ég az a tűz bennem, ahogy én hiszem? Vagy a csalódások és a munkámba való temetkezés tűzfalként húzódik fel közém és az igazim közé? Vagy nem is igazi, csupán igaz? Persze, nem egy francia férfitól vártam a csodát. Furcsa viszony fűz a franciákhoz. Szerintem csupán három jó dolgot találtak fel a történelemben. A parfümöt, a divatot lásd Coco Chanelt vagy Christian Louboutint, akinek cinderella cipellőmet is köszönhetem, valamint a harmadikat, nos, mindenkinek a saját 18+os fantáziájára bízom. Ezen felül a francia férfiak kivétel nélkül arrogánsak, beképzeltek és ragadozónak képzelik magukat. Persze egy könnyű kalandban nos, lehet hogy valóban ők a szakértők.

Egy tál isteni gyümölcs krémleves felett elmélkedem éppen, amikor egy telefon pittyenés és Leila ránt vissza a valóságba. „Mira! A Paulo nevű macsópasi épp most írt nekem és kért el tőlem egy randira, ma délután. „ – úgy lelkendezett, azt hittem megzabálom, hát mondhatnék én nemet? – édes lányom, elengedlek, de egy valamit ígérj meg nekem. Védekezel. – Olyan átszellemült komoly arckifejezéssel mondta, nem tudtam nem elröhögni magam. Meglepődöttségemben csak egy kérdés jutott eszembe. „És te megleszel?” Engem ne félts Anya, mondta, már megvan a becserkészendő áldozatom, de szedd a lábad, igyekezzünk készülni kell. Milyen jó, hogy ebéd előtt vettük be a partot, így legalább megvan a színünk az új fehér csipke koktélruhánkhoz, amit mintha erre az alkalomra találtak volna ki. Még jó, hogy eltévedtünk, köszönhetően zseniális térképolvasási technikáimnak, pedig mondtam, anya bízd nyugodtan rám, tudom, hol járunk. Hát persze, hogy tudtam. Azt, hogy hol nem vagyunk biztosan. De higgyünk a sorsban. E nélkül nem találtunk volna rá arra a kis butikra egy zsákutcában, ami igazi kincsesbánya. A bőröndünk tátongó űrjét sikerült cirka harminc perc alatt vásárlással betölteni. Mert egy tapasztalt nő mindig félig üres bőrönddel utazik J. Ezalatt a pár év alatt végig lehetne követni kategóriaváltásaimat. Indítottam igazi Shopaholicként. Majd vált belőlem Workaholic. Mostanra pedig Shopaholic Workaholiccá fajultam. A pasik sikító frászos rémálmává.

Napozás után fel a hálószobába. Készülődés, öltözködés egy laza smink némi tusvonallal és a kedvenc YSL  rúzsom vadító piros árnyalatával, amit még maga Marilyn Monroe is megirigyelne. Indulhat a hajtóvadászat. Megbeszéljük, hogy imassage-n tartjuk majd a kapcsolatot, és este 7-kor ugyanitt találkozunk. Egyeztetjük óráinkat és indulhatunk. Lovagom meglepetésemre, a szálloda kapujában vár rám egy hófehér Lamborghinivel. Hmm..valami olasz és tüzes. Pont passzol a randi szettemhez. Nap barnította bőrszínem vetekszik macsóm őslakos Saint Tropez-i barnaságával. Meglepetése van számomra. Elindulunk kifelé a városból fel a szerpentinen. Sportautónk motorja felbőg. Zene füleimnek ahogy a szekvenciális váltó karmesterként vezeti a motort,ami a megzabolázott lovakkal dolgozik. A megzabolázott őserővel. Az autót és érzem, mindkettőnket valami ősi, elemi ösztön és tűz járja át. Egymástól függetlenül. Mintha ráhangolódtunk volna egy közös, magasan működő frekvenciára. Az autókat majdnem olyan szenvedéllyel szeretem, mint a munkámat. És ez a félisten az egyiket már biztos, hogy profi szinten kezeli. Na de vajon engem? Az autóval úgy bánik, ahogy csak a nagyok tudnak. Az első jó pontja már megvan. Pedig nálam jó pontot szerezni mostanság igen csak kiváltságos és egyedi eset. – Na, nem mintha túl nagyok lennének az elvárásaim. Inkább a hegek nagyok -. Szemem issza a látványt. Pont, mint tegnap este a crystal pezsgőt ott a bárpultnál macsóm kíséretében. Na igen, ott találkoztunk először egy cosmo és mojito között még a második mojitonk előtt. Nem akartam kötélnek állni, de az úriemberek a ritkaságuk miatt a mai napig képesek csapdába ejteni. És hát mi bajom lehet egy pezsgőből, gondoltam akkor.  

A szemem most a kezei után szépen lassan felkúsznak a szájáig. Igazi 7*-os mosoly. Majd szemeire kalandozik tekintetem. Elvesztem abban az ébenfekete szempárban. Olyan vad és zabolázatlan tűz lobog benne. Az igazi „mindent egy lapra” férfi. A magamfajta nagyvárosi ragadozó címerpéldánya. Azt hiszem, utazásom alatt 100x-ra veszek el. Most éppen benne, Pauloban, a spanyol, de Párizsban élő ügyvédben, aki nyaranta a Saint Tropez-i felső tízezer jogi ügyeit intézi (na, igen, ennél többet nem is kívántam kérdezni tőle tegnap este, de valószínűleg még ma sem fogom firtatni). Amióta elindultunk egy szót nem váltottunk. De ez nem a kínos csend. Ez inkább a meghitt csend, amelyben együtt élvezzük az autó által nyújtott hang és sebességélményt. Az út fogy el alattunk, miközben egyre csak távolodunk a most már hó gömbbe is beleférő Saint Tropez-tól.  Egyszer csak lelassít. A motor lassan elhalkul és az üvöltő oroszlánból doromboló kismacskává szelídül. Mi pedig megérkezünk. Egy lagúnába, ami hasonlóan, mint hotelünk és egész ST igazi ékszerdobozként díszeleg a félsziget egy távolabbi csücskében. Talán ilyen a földi mennyország. A homokos tengerparton egy pokrócot fedezek fel piknik kosárral, a parton pedig egy jetskit a sziklához kötve. A vérem rögtön száz fokosra izzik, szívverésem felgyorsul és az endorfin lávaként terül el a testemben. Lehet, hogy a levegő teszi, lehet, hogy a szabadság tudata, lehet, hogy ez a félisten mellettem, vagy mindnek összessége, de egy biztos. Évek óta először érzem azt, hogy élek. Távolba révedő gondolataimat egy gyenge érintés hozza vissza a mostba. Finoman megfogja kezemet és a pokróchoz vezet. Leül velem szembe kiönt egy-egy pohár pezsgőt és kezdetét veszi édes szójátékunk. Beszélgetünk órákon keresztül munkáról, hobbikról, családról, párkapcsolatokról. Hihetetlen, de mintha évek óta ismernénk egymást. A levegő pedig csak úgy vibrál kettőnk között. Majd hirtelen – mintha csak magamat látnám, felpattan és közli, megyünk „vadulunk” egyet. Felpattan a jetskire, a kezembe ad egy mentőmellényt és egy sisakot majd kezeit bátorító tekintettel felém nyújtja. Én persze játszom a kissé félénk nőt. Nem kell neki tudnia, hogy Sardegnan rendszeresen szoktam jetski túrákon részt venni. Felpattanok mögé, meghúzza a gázkart és már száguldunk is bele a naplementébe. Az időérzékem elveszett valahol a párhuzamos univerzumok egyikében. Fogalmam nincs, hogy perceket, félórát vagy órákat töltöttünk a vízen. Mikor visszaértünk a nap már lebukott a tengerszint alá. Én pedig kezdtem elszomorodni. Ezt látva rajtam megragadta az arcomat és hatalmas boci szemekkel rám nézve megkérdezte, gyönyörűségem mi a baj? Ekkor csak egy szót tudtam kinyögni. Hamupipőke. Milyen mókás, pénteken a taxiba ülve bőrig ázva pont hamupipőke jutott eszembe és az ő varázscipellője. Nos, sikerült ebben a cipellőben járnom nekem is. De félistenem értette, ránézett órájára tudta itt az idő, hogy visszainduljunk. Vissza a közös kis üveggömbünkből a valóságba. A varázs egy pillanat alatt megtörött én pedig hamupipőkéből visszaváltoztam egyszerű cselédlánnyá. Egész úton ismét a csend volt az úr. De ez sem kínos csend volt. Inkább egy be nem fejezett történet csendje. Lehangoltság telepedett a kettőnk közötti még mindig forrongó és vibráló térre. Megálltunk a szálloda előtt. Ő kipattant, kinyitotta az ajtót, kezét nyújtva kisegített rám nézett, megfogta az arcomat és olyan mélyen olvadt egybe tekintetünk, hogy körülöttem minden fény és hang elhalványult. Nem tudtam szabadulni az érzéstől. Ebben a pillanatban csak annyit mondott. Képtelen vagyok búcsúzni, mert a szia az nem viszlát, a viszlát pedig mindig egy új szia lehetőségét hordozza magával. Most elválok tőled, de ígérem, hamarosan látjuk egymást. Megcsókolt. Olyan forrón és mélyen és érzékien, ahogy legutoljára talán tini koromban csókolt meg első szerelmem. Dobott még egy cinkos mosolyt és ott hagyott. Én pedig tátott szájjal álltam. Levegőhöz alig jutottam. Leila meglátott és csak ennyit mondott. Anya, te elvesztél. És igen, ez a nő engem mindenkinél jobban ismert. Pontosítok. Mindenkinél jobban ismeri és érti azt az énemet, aki a főiskola alatt lettem és amit azóta is próbálok visszafogni. Hogy nehogy újra csalódjak. Nehogy jöjjön az elveszés az önfeláldozás, a fulladás. És tessék. Rohanok egy csapda felé, amin még csak álca sincs. Ismét lesz min rágódnom a repülőn ülve, London felé. „Back to life, Back to reality” jut eszembe egy zeneszám, rákattanok a ritmusára és magával ragad. Legalább addig sem gondolkozom. Felszáll a repülőgép. Csendben ülünk, egymás mellett majd Leila felém fordul, és már tudom, ezt a beszélgetést rólam és Paulóról nem fogom megúszni.

Végigbeszélgetjük az utat két pohár rosé kíséretében. Mire a repülőgép landol Heathrow-n sikerül visszaszállnom magamba. Abban maradtunk közös egyetértésben, hogy ha valóban látni fogjuk egymást, nem fogok megfutamodni. Többször nem hagyja nekem. És nem azért, mert nem hajlandó megint időzónákon átnyúló hajnali-reggeli beszélgetésekbe elegyedni velem, órák hosszat. Nem azért, mert nem hajlandó zsepis dobozt tartani, vagy vagyonokat költeni egy vásárló kúra alkalmával. Csupán csak azért, mert tudja, hiszen ugyanabban a lejárt cipőben csoszogunk. Hogy bizony az a biológiai óra is bár szépen, lassan de ketyeg. És minél többet vagyok egyedül annál nehezebb lesz kinyitnom az ajtót és beinvitálnom valakit lelkem otthonába, leültetni a kanapé elé és megkínálni egy forró teával. Az éjszakát még nálam tölti, legalább addig sem merülök el a gondolataimba. Hétfőn reggel indul a repülőgépe vissza Lisszabonba. Az enyém pedig, hű munkatársammal Mac-el most Hong-Kong-ba repít egy hosszabb üzleti tárgyalásra. Minél messzebb Saint Tropez-tól, Franciaországtól és Európától. Minél messzebb a fekete lyukamtól. Ami felé meteorit sebességével száguldok...

tarts ki..

Tarts ki. Ez a legjobb tanács, amit kaphatsz. Bármit csinálsz, amiben legalább egy kicsit is hiszel, hogy sikered lesz benne, tarts ki. Ne hagyd, hogy a negatív gondolatok elszívják az erődet. Ne hagyd, hogy a negatív kritikák lerombolják azt, amit eddig felépítettél. És figyelj milyen anyagokat használsz. Ne homokból építs várat. A kő sokkal maradandóbb. Erősebb. Lásd magad sziklaként, ami kimagaslik minden problémából és átlát minden akadályon. Majd lépj át rajtuk. Ne kavicsként, amelyet a víz sodor, csiszol és szépen lassan de felemészt. Formáljon inkább a szél, áztasson eső. Merülj el a könnyeidben. Majd rázd meg magad és mondd azt, rendben, még valamit túléltem. Még egy oldalamat megismertem. Még erősebbé váltam. Vetkőzz ki magadból, vesd le a korlátaidat és tanulmányozd csupasz valódat. Ha mélyen magadba nézel, és magadba merülsz, meg fogod találni azt a lányt vagy fiút akit útközben elvesztettél. És folytathatod onnan, ahol abbahagytad. És történjen ez meg bármennyiszer, ess a földre, hullj darabokra épülj újra százszor. Célba fogsz érni. Mert kitartottál és mert volt hited. Ne hagyd soha elveszni. Ha padlóra kerülsz nézz körül, kicsit ülj ott. Veheted azt egy új perspektíva ként is. Hiszen lentről mindent másképp látunk. Pihenj meg és gyűjts erőt a felálláshoz. Mert a földön járni kell. Az álmokért pedig harcolni kell. 

Just Give Me A Reason - Pink ft. Nate Ruess - Madilyn Bailey & Chester S...

3.) Welcome To Saint Tropez..

Gratulálok Mira ismét jól elintézted magadnak! Gondoltam puffogva saját ügyetlenségemen. A péntekem ennél szerencsétlenebbül el sem kezdődhetett volna. Túl Bahreinen, Rómán, Lisszabonon most itt ülök egy londoni taxiban. Gyakorlott londoniként nem szabadna megáznom. Én mégis bőrig merültem a saras esővízben. Persze fehér testhez simuló ruhámban bézs színű köröm cipellővel. Pedig úgy gondoltam ezt még hamupipőke is megirigyelné. Mindezt valószínűleg azért kapom, mert fél év után először úgy döntöttem, nem munka céljával fogok repülni. A munkamániás nyaralni megy gondolták az égiek és kitaláltak egy jó kis heccet, hogy emlékeztessenek " kicsi lány kilépsz a komfortzónádból" Na de hát, engem mint notorikus határsértőt ez hol érdekelt?

Lisszabonban a megbeszélésem után, ahogy épp egy eldugott kávézó után kutattam a belvárosban belefutottam egy rég nem látott ismerősömbe Leilába. Még valamikor együtt hallgattunk művelődéstörténetet az Oxfordon. Most ő a Lisszaboni nemzeti múzeum egyik vezető kurátora. Megkérdeztem, hol lehet Lisszabon legjobb Ristrettoját kapni, mert egy fárasztó nap után egy igazi pupillatágító energialöketre vágytam. Ő kapott az alkalmon, jön velem, menjünk itt van nem messze akkor már meghív beszélgessünk egy kicsit. Hosszú idő 5 év. A hely valóban bámulatos volt. Egy kis sikátorba fordultunk le a főtér bal sarkában a templom mellett. A nap sugarai be-be kúsztak az árnyas, hűvös sikátorba, ahol kávézónkra rátaláltunk. Körbe lugasok hatalmas akácvirágokkal tűzdelve. Kis kerek, kopottas fémasztalok hozzá passzoló székekkel, az asztalokon pedig törött üvegekből készített mécsestartók díszelegtek. Engem provance-ra emlékeztetett. Leültünk, megrendeltük kávéinkat, majd beszédbe elegyedtünk. Tudtam, időm rengeteg van, hisz a gépem csak este indult vissza az esős Londonba. Addig is, gondoltam magamban, megérdemlek egy kis sziesztát. 

Miután megbeszéltük kivel mi történt, ki kivel találkozott azóta, milyen izgalmas pletykát hallottunk, kiket boronált össze az egyetem, mi lett az álompárral vagy éppen az örök magányos farkassal a csoportunkból hirtelen témát váltott. Mindig ilyen volt. Mindig hasonlítottunk egymásra. A hirtelenségünk hozott minket össze anno is, az egyetemen. Emlékszem, egyik előadás után rohantunk mindketten ebédelni, hogy még be tudjuk fejezni a következő előadás előtt a prezentációnkat, természetesen ebéd közben. Mert hát szerettük halmozni az élvezeteket. Az ebédlőben hatalmas volt a nyüzsgés és zaj így én jobban szerettem kiülni a fűbe az egyetem főépülete elé, egy árnyas fűzfa alá. Nem én voltam az egyetlen. Ugyanoda ugyanakkor, ugyanazzal a problémával ültünk le. Azóta jó barátok vagyunk. Tehát témaváltás. Csupán egy kérdése volt -  " Jössz velem hétvégén Saint Tropez-ba"? Egy kiállítást vezetek le, tudom te is imádod utána pedig sétálnánk egyet a városban, innánk egy jó pohár bort, sütkéreznénk egyet a napon, meglátogatnánk pár casinot és klubbot és legalább te is kikapcsolnál egy kicsit. Látom ahogy minden idegszálad ráfeszül a munkára. Lassíts le egy kicsit. Engedd magad elé az életet!-

Abban a pillanatban leszállt a köd. Hirtelen vágott mellkasba a monológja. Na, nem mintha nem tudtam volna, hogy az elmúlt fél évem csak munkával telt szinte szórakozás nélkül. De az, hogy ez ennyire látszana rajtam? Mit láthatnak mások? "Na ott megy egy igazi karrierista nő, nézd meg még álmában is tárgyaláson van" Ami persze nem volt igaz, sok minden más is foglalkoztatott, sok minden mással is foglalkoztam. Az üres perceimben vagy óráimban. De alap helyzetben valóban a munka töltötte ki az életem nagy részét.Szokásomhoz híven nem gondolkoztam sokáig. Azonnal hatalmas és hangos IGENT mondtam a kérdésére. Fogtuk magunkat és mint két őrült diáklány ( bár őrültnek őrültek a mai napig), rohantunk a legközelebbi repülőjegy értékesítő irodába és foglaltunk két jegyet. Először neki egyet Londonba, ma estére, majd nekem egy másikat a holnap reggeli gépre. 

És most itt vagyunk. A taxiban, bőrig ázva. Én már a Saint Tropez-i napfényhez öltöztem. A mindig velem lévő gumicsizmámat most először hagytam otthon, hiszen Heathrow-ig már csak nem ázok meg. Tévedtem. Ritka az ilyen pillanat, hiszen mindig előre gondolkozom. Mindig gondolkozom. Számot vetek és minden eshetőségre felkészülök. Mert én a "jég hátán is" féle lány vagyok. De semmi gond. Tudom, hogy van 1 óra tranzit időnk. Tudom, hogy van a reptéren pár tucat ruhabolt. Ha már megáztam, gondoltam veszek inkább egy lenge nyári ruhát. Szandállal. A hamupipőke cipőt pedig megtartogatom estére. Hátha pont ST-ban botlom ki a cipőmből és esek bele "na persze esetemben szó szerint" az én daliás napbarnított szexi akcentussal beszélő hercegfélistenembe. A repülőgépünk időben és probléma nélkül felszállt. Mi már a repülőn koccintottunk pár pohár jó francia vörösborral sikeres ST-i nyaralásunkra. Mondanom sem kell, már utazás közben jó kedvünk volt és felszabadultan kacarásztunk mint két tinilány. Úgy is éreztük magunkat. Hirtelen távolodni kezdtek az esős londoni délutánok, a bőrig ázás, az escort főiskolára járó iroda cirkáló, a spanyol oligarchám, a bahreini hercegek, a reggeli magányos futóedzések a városi parkokban. A macbookomat pedig elsüllyesztettem táskám legmélyebb bugyraiba. Nehogy véletlenül is a kezembe akadjon. Úgy döntöttem, most még útinaplót sem írok. Pedig jó szokásom útinaplókat gyártani. Hátha egyszer majd kiadják biográfiámat, akkor pedig hasznát veszik. Hiszen ha az én macbookom beszélni tudna. Azt hiszem jó pár száj tátva maradna. Na de kalandjaimról majd később. Csak szépen sorjában. Most landolunk. Welcome to Saint Tropez, hangzik el a kapitány köszöntő beszéde. A repülőgépről leszállva beszívom a sós tengerparti levegőt, felsóhajtok és elmosolygom magam. Kaland szagot érzek!

2.) Megint hétfő..

Megint hétfő...Távolba révedő tekintetemet az őrlődő arabica szemek sercegése és az eszpresszó főző gép süvítő hangja hozza vissza ide, a sky court reptéri starbucksának szélső asztalához. Ahol éppen szokásos hétfő reggeli vanilla lattémat kortyolgatom a beszállásra várva. Bahrein az úticél, természetesen üzlet. Mi más?

 Míg az én hű társam, macbookom éppen éled fel hosszú hétvégi álmából - az agyam is bootol. Hétfőnként mindig eszembe jut, vajon az emberek miért utálják annyira a hétfőket? Hiszen, ez is csupán csak egy nap, mint a többi. 5 évvel ezelőtt is az volt, egy újabb lehetőség arra, hogy bizonyítsak. Egy újabb lépcsőfok ide a reptéri Starbucksba, ha úgy tetszik. Egy újabb hágó, amin felkapaszkodva elérheted a csúcsot. Rendben, elismerem, a vasárnapi sziesztákat,vagy ahogy a britek mondják "lazy sundays" természetesen már 5:30-kor visszasírom, amikor órám ordítva jelzi, itt az idő, készülni kell, különben nem érem el a 6 órás taxit. De ezen felül most őszintén? Ez csak egy nap a hétből. Ráadásul a legelső. Így adva még másik hat napot, hogy elvégezzük teendőinket, beváltsuk ígéreteinket. Valójában minden hétfő egy új kezdet. Nem pedig egy vég. 

A vasárnapokat akkor vajon miért nem utáljuk? Igaz, a hétfő annyiban valóban lidérces, hogy ilyenkor van időnk - például a reggeli kávénk mellett, egy repülőtéri váróban - végiggondolni a hétvége eseményeit. Az átbulizott éjszaka alatt történteket, a lopott csókokat, az asztalon táncolást, a féktelen bulizást, a pezsgőpartikat. Az áttúrázott szombat délutánokat, az egyedül - esetleg kutyánk, macskánk társaságában töltött filmnézős - estéket. Azt, mennyire vagyunk lemaradva a munkánkkal, kiket hanyagoltunk el megint sűrű időbeosztásunkra hivatkozva. És, hogy valójában, léptünk előre az életünkben? Hoztunk bele változást? Hoztak bele változást? Elmúlt a fájdalom? Begyógyultak a sebek? Megbocsájtottál és megbocsájtottak? 

Ne utáld a hétfőket! Köszönd meg az életnek, hogy megadatnak. És, hogy megélheted ezeket a gondolatokat. Hiszen, ez a hét fő napja HÉT-FŐ! Így gondolj rá. Én is mindig így gondolok rá. Még ha a hétfőim nagy részét repülőtéri várókban vagy tranzitokban kell is eltöltenem. Mert itt van időm. Ha tenger mellett élnék, most biztosan egy világítótoronyról kémlelném az eget. És ott adnék hálát a hétfőkért. De itt ülök, a számítógépem bebootolt én pedig, azt hiszem, vissza térek gondolatvilágomból a valóságba. És hozzálátok prezentációm áttanulmányozásának és elpróbálásának. Kemény órák elébe nézek. Kemény tárgyalófelekkel. Egy keményen elzárt világban. Kívülállóként. 

Mert hát, ahogy elhagytam a repteret, egy másik világ kapuján lépek be. Az arab vagy inkább fogalmazzunk úgy iszlám világban, nőként, tárgyalni és üzletet kötni. Talán korábbi éveim legnagyobb kihívása. Még egyszer végigfutok a naptáramon, ellenőrzöm az időpontokat - a pontosság fő erényem, főleg ebben a közegben, ahová éppen tartok. Az öltözékem konzervatív, térdtől nyakig zárt, egyszerű, fekete színű. A lehető legtöbbet takarja. Alacsonyabb sarkú - azonban magas fekete elől - hátul zárt cipő. Szolid, szinte észrevehetetlen smink. összefogott haj. Sál a nyakban. A nagy meleg ellenére nem hagyhatok semmit szabadon, ami a nőiességemet hangsúlyozná. Ezt az alkut kötöttem magammal, hogy sikereket érhessek el. Elfedni a nőiességemet. Tárgyalófélként megyek oda, nem pedig társalgófélként. Szem előtt tartani napi ötszöri imájukat, olyankor távol maradni. Megtanulni helyesen étkezni, köszönni, megköszönni, elköszönni. Erre bizony kellenek azok a vasárnapok. Átszellemülni Seherezádévá. Vagy gondoljunk csak Alladinra és Jasminra. Ali babára és a negyven rablóra. Valóban ilyen csodálatos. Valóban ilyen misztikus, ragyogó kincsekkel teli ékszerdoboz. Ahol több csillag ragyog az égen mint amennyi lámpa van, csak otthon, Londonban. Ha turistaként mész. Azonban tárgyalni egészen más tészta. Ott egy zárt elit birodalomba lépsz be. Oda, ahol olyan mérhetetlen a gazdagság, hogy életem végéig számolhatnám a "kincseiket" nem érnék a végére. És velük kell üzletet kötni. Mert amíg van olaj, bennük látjuk mi is a jövőt. A biztos bevételi forrást. A bankszámlájukban, nyersanyagkincseikben és kapcsolataikban. 

Tegnap még otthon ültem pizsamában, alvó macbookom-tól távol és Coelhot olvastam. Most pedig ismét üdvözlet a cirkuszban. A hét végére újabb két időzónát és 3 országot járok majd meg. Ez a szép a hétfőkben. Kapuk az univerzumok közötti átjárókba. Hiszen, mint már korábban említettem, azt hiszem, én már a hiper térben utazom :)