9.) A 0. Nap

Minden egy reggellel kezdodik. A reggelek az elsok..felkelunk kiugrunk az ebresztoora csorgesere vagy meg 20x lenyomjuk a szundit mielott ravennenk magunkat a kikaszalodasra agyunk melegebol. Adunk vagy kapunk egy joreggelt csokot. Nyujtozunk egy nagyot. Kinezunk az ablakon hogy eldonthessuk a vekonyka blezert vagy ballonkabatot huzzuk e fel. Odateszunk egy kavet. Veszunk egy testebreszto furdot. Leragadunk a tukornel. Fodraszkodunk, sminkelunk. Reggelit keszitunk. Magunknak a szerelmunknek a gyerekeinknek. Elinditjuk oket a munkaba,iskolaba. Atfutjuk a napirendünket felorulten rohangalunk a noteszunk, kocsi kulcsunk utan. Majd elinulunk. Minden reggel rutinszeru abban a tekintetben hogy a szemunk kinyitasatol eljutunk a kapu bezarasaig. Kilepunk az ajton a jol megszokott otthonbol. A varatlanba.

En valahogy pont igy eltem meg minden reggelt. Egeszen idaig. Kiegszitve persze azzal az aprosaggal hogy altalaban en a repter fele vettem az iranyt. Ahogy most is. Azonban ez most megis meroben mas. Meroben uj. Es felelmetes. Egy olyan erzes amelyet mar regen elfelejtettem. Hogy milyen felni. Egy ferfitol. Egy uj kapcsolattol. Egy lehetosegtol. Millioszor vegigzongoraztam mindent. Milyen a hajam a sminkem a ruham a megjelenesem. Milyen az outfit. Vajon eleg az amit en latok? O mit fog latni? Igyak kavet? Egyek valamit? Vagy legalabb lesz a talalkankank kiindulopontja? Valami ami nem csak a Saint Tropezi szines buborekban letezett?

Ugyanis ettol tartottam. Az euforikus lila kodtol amiben a nok mar egy kapcsolatot latnak amikor a pasi meg csak kacsintgat egy no fele de felszemmel meg a szabad predakat lesi? Es elbizonytalanodtam. Magamban. A mai randi ertelmeben. Eltunt az eddig sugarzo magabiztos no es elobujt a szekrenybe melyre elrejtett onbizalomhianyos kislany. Aki csak arra vagyott hogy szeressek.Pedig ha valamiben vilag eletemben biztos voltam, az a sajat erom és hitem. Az az allhatatossag es osi-elemi nyugalom, amit meg a teniszedzom vert belem 10 eves koromban. Mindig mondta: "Mia, soha ne az ellenfelet figyeld, de ne is a labdat. Csak csukd be a szemed es figyeld a szelet. Zard ki a tomeget es hallgass a sajat szivveresedre. A labda ugyanis annak az utjat jarja. A labda mindig arra megy, amerre te akarod hogy menjen. A szived legyen az utem es  mutasd neki az iranyt. Uss ugy, minden pontot, mintha ez lenne a szabadulasi lehetoseged az arenabol". Na igen, arena es gladiatorok. Ettol is valtam en a munka vilaganak nagymacskajava. De most csak dorombolo kiscica szeretnek vegre lenni a gombolyagommal.  Nem tudom keszen allok e egy ujabb haborura. Van e eleg municiom gyogyszerem es eleg nagy legierom. Persze mostmar keso ezen gondolkozni. A flight alkalmazas alapjan menetrend szerint halad a repulogepe es landol 9orakor. Plusz 20perc amig kijut a tranzitbol. 7:30. Idoben vagyok. Fel ora alatt kierek a repterre addigra mar a forgalom is lecsillapodik annyira, hogy a foutak jarhatoak legyenek. Ugy dontottem nem iszok kavet. Ugyanis hajlamos vagyok mindent magamra huzni rantani boritani ami el folyik vagy mozog.

Visszazokkentem. Azt mar megtanultam az elmult 5 evben hogy stressz helyzetekben elo kell vennem a rutint es a rendszert. Idoterv..teendok..lepesrol lepesre. A logika szamomra a mentoov az erzelmeim haborgo oceanjabol. Meg egy kis igazitas jaratinfo egy gyors hivas majd taxirendeles mielott off-ra allitom szuperintelligens telefonom statuszat es indulhatunk.

A taxiban ulve nem gondolkoztam. Semmin. Az egi udvar jol megszokott starbucksanak kepe lebegett a szemem elott. Es a lattem. Ahova kivetelesen nem jutok be. Milyen furcsa. Evek ota nem jartam a check in pultnal kijjebb. Soha nem neztem korbe. Atszaguldottam be a tranzitba a kavemhoz. A taxis bacsi zokkent ki elmelazasombol. Megerkeztunk. Fizetek majd automatikusan elindulok a csomagtarto fele. Mire feleszmelek a taxis mar el is hajtott. Jott az uj fuvar. Ugy erzem magam mint egy elso balozo aki varakozik a kiserojere hogy az felhuzza a kezere a viragcsokrot es elvigye a balba. Ahol mint hamupipoke egesz ejfelig tancol. Majd csorog az ora es atvaltozik csipkerozsikava akit hercege az elso csokkal felkelti 18evnyi almabol es megmenti a magany sarkanyatol. Legalabbis 10eve ez a tarsadalmunkban meg igy mukodott. Manapsag a szerepek felcserelodtek a korhatarok pedig osszemosodtak csaknem eltuntek. Ugyanugy ahogy a tarsadalom korlatait is egyre inkabb feszegetik es buknak at rajta. Majd el. Na de ismetelten elkalandoztam..

Besetalok..erkezesi oldal van meg 10percem amig ki nem setal a tokeletes ferfi. Aki nyilvan minden no szamara alompasi. De szamomra A pasi. Aki ha nem is tokeletes..en megis a szivem melyen erzem, szamomra az lehet. Vagy ha nem is tokeletes de legalabb igazi. Kezdek panikolni. A tenyerem izzad a szivveresem tiltasig porog. A labaim remegni kezdenek mar mar osszecsuklanak. Mar nem felek. Inkabb rettegek. Mint az iteletre varo rab a birosagon. Magam sem tudom hova tenni a bennem remego gyermeket aki minden aron vissza akar bujni a szekrenybe. De mar keso. Sarkon fordulnek es kimenekulnek..nem csak a repterrol de Londonbol is. Hirtelen nem erzem hogy itt lenne a helyem. Nem erzem otthon magam. Ebben a pillanatban azonban elkezdenek szallingozni az elso fecskek a parizsi geprol. Es akkor megpillantom ot..magabiztos tigriskent lepked szemeben a vadasz osi tuzevel arcan megis a megnyero gavaller mosollyal. Szemevel latom hogy a tomeget pasztazza. A tomeg noi tagjai pedig kivetel nelkul ot centirozzak. Azt hiszem macsom mar pucer kepzeletben. Bevallom melyen meg az en gondolataimban is. Ekkor eszrevett es hirtelen a magabiztos mosolybol egy semmivel nem osszetevesztheto mosollya szelidult. Egy csak nekem cimzett gyonged,pimasz "erre a pillananatra vartam" mosollya. Odalepett, atfonta a derekamat gyenged csokot lehellt az ajkaimra majd ennyit mondott " hello idegen". azt hiszem mosolyogtam. Bar konkretan csak a labremegesre emlekszem es arra, hogy a világom akkor kitagult es engem legalabb harom univerzummal messzebb repitett egy parhuzamos "mi" jelzesu valosagba. Es arra,hogy akkor ott abban a pillanatban ujra elvesztem. A londoni repter kellos kozepen. Egy koszonesben.

Ünnepek

Boldogságot nem vehetsz! Az nem lapul ott minden bokorban. Az a tudat, hogy valaki igazán, szívből és szerelemmel szeret, úgy ragyoghatja be az életedet, mint esthajnalcsillag az éjszakai égboltot. Ünnepeket a boltban szintén nem vehetsz! Az ünnep attól ünnep, hogy van kit? és mit?, de ami a legfontosabb, hogy kivel? ünnepelned. A mivel? az soha nem számít!

 Ha igazi meghittséget akarsz, olyan őszintén szívből jövőt, mint egy gyermek mosolya, előbb magadat kell megtalálnod. És ha az sikerült, a másik feled. Ettől válik minden meghitté. nem számít kire mennyit költesz, a várakozás izgalma és az ajándékbontás közben érzett vérpezsgés, ahogy látod a másik szemét a meglepettségtől és boldogságtól ragyogni, mint az a bizonyos csillag, Na akkor vagy jó helyen! És rájössz, valóban ezért  csinálod! És nem kötelességből, ígéretből, vagy hagyományból. Hanem a másik boldogságáért. 

Akkor szeretnek igazán, és akkor érzed igazán, hogy szeretsz. Akkor lesz ünneped! És nem feltétlen karácsonykor. Az ünnep minden nap jelen lesz az életedben! Egy reggeli mosolyban, egy cinkos kacsintásban, egy "este jövök édesem" elköszönésben. Az ünnepet mi magunk teremtjük, ha értékesnek tartunk valamit annyira, hogy azt méltóképp dicsérjük. Hiszek a karácsonyban, hiszek a szeretet ünnepében. De még annál is inkább hiszek a szeretett ünnepében. Minden nap hálásnak kell lennünk azokért, akik az életünk részei és becsben tartanunk őket. Ők maguk az ajándékok. 

Mikor felnézek az égre, a legszebb égő fényre, a te arcodat látom, már már ködbe veszve. Ha lehunyom a szemem még kristály tisztán látom. Ott ültem az öledben, s hallom idebent, milyen önfeledten játszom. Mosolyod melegíti most is a szívemet, bár nem vagy itt velem, érzem, most is ugyanúgy szeretsz. 

Játszanék még egyszer, boldogan, gyermekként. S te játszanál velem, boldogan, gyermekként. Bár kívülről erős voltál, rettenthetetlen, szíved lágy volt, szereteted végtelen. Hálás vagyok, hogy az unokád lehettem. 

Hogy mi a legnehezebb a szerelemben? Elhelyezni valaki kezében egy porrá égett szívet, remélve, hogy az idegen gyémánttá változtatja majd azt..

stormy day

A viharok jönnek. Heves zivatar közepette villámokkal csapnak le ránk. Lelkünk könnyei s lelkiismeretünk villámai ezek. Hirtelen törnek a felszínre. Dühöt, tombolást, fájdalmas sebeket hoznak és amilyen hirtelen jönnek, olyan hirtelen távoznak is. Lecsendesedik a zivatar, elvonulnak a felhők, kitisztul az ég. Kitisztul a mi lelkünk is. Az eső elmossa a fájdalmakat és kétségeket, s élteti szívünkben az erőt és kitartást, hitet, boldogságot. Minden fájdalmunk és veszteségünk épít minket és mint a nyugodt idő, úgy a boldogság sem örök, de a fájdalom is múlik.

Yellow

https://www.youtube.com/watch?v=yKNxeF4KMsY&feature=youtube_gdata_player

Time

Az idő van, hogy nekünk dolgozik de előfordul, hogy ellenünk fordul. Ha felejtünk, a barátunkká válik. Azonban ha várakozunk, az ellenségünk lesz. Versenyzünk ellene. Vetélytárs, régi jó cinkos, vagy tisztelendő ellenfél. Néha sok belőle, néha pedig vészesen kevés. Van, hogy elrohan mellettünk, mint egy sprintfutó, van, hogy mi futunk, száguldunk előle. Máskor pedig maratoni távokat fut velünk fej-fej mellett. Az időt legyőzöd. Vagy legyőz téged. Az idő múlik. Az idő behatárol. Az idő meghatároz. Az idő megváltoztat. Az idő megszüntet. Az idő megszépít. És egyszer bizony..Az idő lejár. Az idő. Az egyetlen dolog ami egész életünket árnyékként végig kíséri. De a miénk.

you know its like a rollercoaster..sometimes very deep under the ground..and after that very high above the sky..

Talán mint egy karácsony reggel. Amit egész évben vársz. Alig bírsz előző este elaludni, mert nem bírsz várni. Már csomagolnád ki az ajándékokat. Már bújnál bele a dobozokba. Az új kötött pulóverbe. A puha zokniba. Már nekilátnál a könyv olvasásának. Vagy egészen más ajándékokra számíthatsz? Izgulsz, és várakozással teli vagy. Mert ez az a nap, amikor nem tudnak neked csalódást okozni. Amikor boldog vagy, és gyermek. Újra önfeledtül játszó és nevető gyermek. 

Vagy talán mint egy nyári vasárnap délután. A kertben, vagy a teraszon, hűvös limonádét kortyolgatva, egy jó könyvbe belemélyedve. Mert kiürítheted olyankor a fejedet. A tested megpihen, az agyad pedig átkapcsol. Nem pörög, hanem él a könyvvel és megeleveníti annak minden részletét. Közben pedig a limonádé fanyarul édes íze lehűt és felüdít. 

Esetleg mint egy tavaszi zápor. Kis kabátban, az utcán sétálva utolér. Megázol, de egy percig sem bánod. Mert nem fázol. Csupán megborzongat. Megtisztít. Táncra kelnél benne és énekelni lenne kedved. A zápor elmúltával pedig magadba szívod a frissen áztatott aszfalt semmihez sem fogható illatát. 

Mint egy őszi séta a parkban. Színkavalkádban úszó, nyugalmat árasztó, békés, magányos. Csak a talpaid alatt reccsenő faágak és a szélfúvás következtében sercegő levelek hangját hallod. És kizárod a külvilágot. Együtt tudsz élni a pillanattal, a tiszta levegővel, az őszi napsütéssel. 

Vagy mint egy nyári éjszaka egy fergeteges partiban. A tóparton. Erős, villogó fények, stroboszkópok, koktélos és boros poharak koccanása, dübörgő, pulzáló magával sodró zene. És a tánc, ami elveszi az eszed, átadod magadat a ritmusnak és már nem is emlékszel mi bántott az nap. Milyen volt a munkában, mi történt a családodban. Csak szórakozol. Csak boldog vagy. Vad, szenvedélyes és tomboló. 

Úgy látod, mint egy szombat estét, a tv előtt, összebújva, egy vígjátékot, horrort, vagy kalandfilmet nézve, popcorn és egy üveg jó bor kíséretében? Amikor ketten vagytok. Csak magatoknak. Belsőséges, gyengéd, szeretet és szerelem teljes pillanatok közepette?

Te mit látsz? Kit látsz? Milyennek látod? Magadat? Őt? Másokat? Az életedet?

Egyszer eljutsz majd egy pontig. Addig a pontig, amikor az ital már nem oltja a szomjadat. Az ételnek elveszik az íze, nem szünteti meg az éhséged. Az eső nem hozza már magával a várva várt lehűlést egy forró nap után. Mert érzed, hogy nem vagy egész. A lelked ezt érzi. Valamit hiányol,amit amilyen hirtelen kapott meg, olyan hirtelen vittek is el tőle. Hiányolja azt a csepp esszenciát a borodból. A fűszert az étkedből. Az eső áztatta föld hűvösségét. Mert végre kaptál egy kész képet. Majd, amikor időd lenne végre gyönyörködni az elkészült munkán,  belepiszkálnak. Mintha leradíroztak volna egy ecsetvonást egy műremekről. Anélkül már csak pacsmagolt színes kavalkád az egész. Egy vásznon. Amit előbb rengeteg színnel tettek gazdaggá, majd egyetlen ecsetvonással ideig-óráig de koldussá minősítettek. Egy vászonná, amely várja vissza festőét, hogy újra műremekké változtassa. Mint a művészet hamupipőkéje. Várja Picassoját, aki értelmetlen firkálmányból a varázsecsettel újra alkotássá teszi. 

Venni..Észrevenni..magadhoz venni..felvenni..a boldogságot. Mint egy kényelmes, meleg kötött pulóvert. Ami körülölel. Lágyan. Épp annyira, hogy ne szorítson. Hogy ne legyen olyan érzésed, mintha fojtogatnának. De körbefon, védelmez. Felfűt, perzsel,de nem éget. Pont illik rád. Mintha mindig is hordtad volna. Felfedezni véled benne gyermekkorod melegségét. A forró teákat egy hideg téli éjszakán. A szegfűszeges narancs illatát a konyhában. Az őszi sétákat fent a hegyekben. Azt az érzést, amikor szerettél, tisztán, őszintén és érdekek nélkül. Azt, hogy magáévá tesz, egybeolvad veled és olyan magaslatokba jutsz általa, amikre még csak számítani sem mertél korábban. Mert fáztál. Mert minden pulóver, amit vettél, rengeteg válogatás és pénzkidobás árán, nem melegített eléggé. Szúrt. Szoros volt a nyaka. Úgy érezted, valami idegen, valami nyugtalan, valami rossz vesz téged körül. Háborgott ellene a bőröd, az érzékeid. A lelked. És most, amikor már inkább nem is keresed és úgy döntesz, inkább fázzak meg, mint hogy még egyszer csalódjak a saját választásomban, rátalálsz. Lehet a legeldugottabb butikban, ahová tévedésed okán jutottál. Lehet, hogy már többször elsétáltál előtte a plázában, de mindig az volt az érzésed, hogy az nem a te pulóvered. Mert nem volt még ott az ideje, hogy észrevedd. Mind idáig. Most azonban, a tiéd. És nem kell ígérnie, mert tudod, hogy többet nem fogsz fázni. Mert marad és vigyáz rád. És tudod, hogy minden pillanatban felfűti majd szíved kunyhóját.

A benzingőz fertőzés valahol itt kezdődött! :))

" Mondjuk, az igazi nő nem adja könnyen magát. Az igazi nőért küzdeni kell. Kérdem én? Nem létezhet hirtelen jött érzelem? Az a bizonyos belobbanó láng? A "mintha ezer éve ismernélek és szeretnélek" érzése? Ami felborítja a bábukat a táblán és felülírja megtervezett taktikai lépéseinket? " Mit mondunk, mit árulunk el magunkból. Mikor és hányadik randin hagyjuk, hogy megcsókoljon, adjuk oda magunkat?" De közben mi mit teszünk? Teszünk egyáltalán valamit azon kívül, hogy taktikázásba és fárasztó játékokba hajszoljuk magunkat is és a másikat is? Nem attól leszünk feltétlen érdekesek, hogy meddig váratjuk. Beszélhetünk vadászösztönről persze, de ha a vadász nem látja meg az űzött vad szemében az életért való küzdelem tüzesen parázsló lángját, nem fogja űzni, hajtani. Nem fogja akarni. Ugyanígy a férfi sem fog csak azért maradni, mert kéretjük magunkat. Mert ígéretekbe hajszoljuk. Ne a beteljesülés ígéretéért maradjon. Szabad választásból, érdek nélkül. Azért mert lát téged! Akar téged! Akár most adod ezt meg neki, akár később! "

Mindig azokat a szerelmeket keressük, amilyenekről a szonettek szólnak, a szerelmes versek áradoznak, vagy a happy endel végződő filmek forognak. Az egyszerűséget, simulékonyságot, a papírformát. Pedig a legszebb és leghosszabb ideig tartó kapcsolatok mindig a legőrültebb szerelmek!

Rush - Hajsza a győzelemért (2013) Official Trailer #2 (HD) Magyar felir...

Az év általam legjobban várt filmje! Már a trailer is libabőr.

8.) Ready for the show

Eljött a vasárnap este. A délutánomat fodrásznál, kozmetikusnál és az esti regeneráló arcpakolás összetevői végett bio boltban és a bevásárlóközpontban töltöttem. Első körben arra gondoltam, majd én főzök valamit. Imádok főzni. Amikor tehetem és szabadidőm engedi - ami mostanság igen ritka, szeretek Nigellát, Jamie Olivert vagy éppen Gordon Ramseyt játszani. Vasárnap délutánjaimon, ha éppen nincs jó film a tk-ban, amit nézhetnék, vagy a sok olvasástól már elfáradtak a szemeim és túl sok gondolat szalad át az agyamon, mint egy félmaratonon, akkor főző műsort nézek. Próbálok tanulni, ellesni trükköket, ötleteket, hozzávalók beszerzési helyeit felkutatni akár egy apró bioboltról, akár helyi húsárut áruló hentesüzletről van szó. Mottóm - Mindenből a legfrissebbet, legházibbat, legzöldebbet és persze, ha tehetem hazait! - . Engem többek között a főzés kapcsol ki. És persze aktiválja olyankor kreatív alkotói énemet. Na most, ez a terv már elméleti fázisban kisiklott. Ugyanis bár néha szuper nőnek érzem magam, azért annyira csúcs nem vagyok, hogy főzzek - reptérre menjek - és szuper szexis magabiztos nő is legyek egyszerre - egy időben. Ehhez kéne egy idő visszapörgető szerkezet - valami hasonló, mint Hermionénak volt a Harry Potterben. De, amíg ez nem létezik, maradok a kedvenc londoni éttermemnél. Aprócska, eldugott, az asztalok a parkra néznek, elsőre zsúfoltnak tűnő ám de annál barátságosabb belsőtérrel, apró töklámpások, mécsesek, szeparált beülők, rengeteg párna, széles tea és kávékínálat, és fantasztikus konyha. Üzleti megbeszélésre, baráti vagy éppen romantikus vacsorára is tökéletes. A falon lógó képek még a 18.századból maradhattak a család tulajdonában. Igazi modern időutazás. Olyan Miás!

Remek, első buktató kipipálva, gondoltam. Második körben a legfontosabb és egyben legnehezebb feladat. A ruha választás. Képzeleteimben az a ruha élt, ami elegáns, letisztult, kicsit sejtelmes, vad, fantázia felpörgető energialöket. Pasi nyelvre fordítva: szexi. Hangsúlyozza a nőiességemet, kissé kihívó de inkább sejtelmes, fantáziát beindító mégis elegáns - nem közönséges. Ilyen a mai kor tökéletes női megjelenése. Elegáns nő, aki sejteti a benne rejlő, hálószobában előbújó vadócot. Na mármost, ez mind szép és jó. De a gardróbom elé lépve ( majdnem szobányi méret, rendben, kategorizálva, sorban, élére állítva, átláthatóan, mert így szeretem ) hirtelen káoszt láttam csak. Pánikhangulat tört ki rajtam. Nekem nincs ilyen ruhám! Pedig úgy emlékeztem, hogy az a fekete, mélyebben bevágott, testhez igazodó koktélruha egy púderszín blézerrel majd pont ez az életérzést sugározza. Na de hol van ez a ruha? Hol A ruha? A tisztítóban? Leila, Caroline vagy valamelyik huszadik barátnőmnél? Levert a víz. Magánéletem egy újabb mérföldkövéhez érve, pont a ruháról feledkeztem meg? Ilyen lenne a modern hamupipőke? Pont a ruháról feledkezik meg? Nyugalom. Higgadjunk le. Odaléptem a fekete ruhákhoz. Egyenként, mintha csak könyvet olvasnék ruháról-ruhára átlapoztam azt a szekciót. Oda-vissza. Amikor már harmadszorra is hiába kerestem és kezdtem temetni a nagy lehetőségemet, eszembe jutott. A kosztümzsákban hagytam, még a legutóbbi párizsi utam során. A szállodában kitisztíttattam és ahogy volt, a szállodai ruhazsákban hazahoztam. És azóta nem vettem elő. Talán pont erre a különleges alkalomra őriztem. De úristen, pánikroham második fokozat aktiválva! Bele férek még a ruhába? Nem ártottak meg az elmúlt egy hét süteményezései a muffin fesztivál apropójából? Cupcake függő vagyok bár még most is félve merem kimondani.Félve léptem a tükör elé, kizippzároztam, belebújtam, majd ugorjon a majom a vízbe, megpróbáltam felhúzni a zippzárat. Nem mertem levegőt se venni, nehogy túlfeszüljön. De feljött. Mint a motor amikor pöccre indul és szépen duruzsolja az alapjáratot. Leporolgattam, elemezgettem elölről, hátulról. Szinte tökéletes. Mondanám, ha nem lenne tucatnyi problémám önmagammal. De a ruha hozta a tőle várható szintet. Ellenállhatatlan volt. Upsz..Az üvegcipellőm majd elfelejtettem..

Étterem, ruha rendben. Arcpakolás már elkészítve, fent az arcon. Már csak hagynom kell, hogy hasson. Ágynemű felhúzva - áthúzva, lakás csillog-villog én randi-készen. Most, hogy kifújhattam magam és sikerült belesüppednem olvasófotelembe, rám zúdult minden. Mint egy szűzhóból indult lavina. Holnap találkozom vele. A spanyol félistennel. Álmaim férfiával. Alig, hogy kimondtam ezeket a szavakat, zokogásban törtem ki. Túl sokáig vártam. Túl sokáig voltam kitartó, erős, állhatatos egyedülálló nő. Nem mertem és talán nem is merem elhinni, hogy léteznek még valódi érzések. Létezik még valódi lelki kapcsolat. Nem hiszek még magamban. Ma még nem. Holnapra ez már lehet, hogy megváltozik majd, ott a reptéren. De ma még egy sebzett, szárnya törött madár vagyok csupán. Félek repülni. Rettegek a zuhanástól. Az önfeláldozástól, az újabb törésektől, sebektől és attól, hogy vajon felgyógyulok-e. Milyen szörnyű ha belegondolunk. Előre látni egy el sem kezdődött, még kibontakozófélben lévő kapcsolatnak/szerelemnek a halálát. És nem az idő, nem a távolság ítéli halálra. Hanem mi magunk. Még a létezése előtt. Mintha egy meg nem született gyermekről mondanánk ítéleteket. Elültetjük a kételyek magvait a másik fél ismerete nélkül. Vagy félünk megismerni, váltani, újra randizni, moziba menni, sétálni, újra elmesélni minden gyermekkori sérülésünket és hegünket, tini szerelmi csalódásunkat, családi mizériáinkat. Ezért maradunk egyedül. Vagy szingliként, vagy egy kapcsolatban, de egyedül. De mégis miért kínozzuk magunkat?

Szerelmesnek kell lenni. Először is, magába az életbe. A világba. A természet sokszínűségébe. Helyekbe, pillanatokba, és abba, aki mindezt megadja nekünk és át is éli velünk. Kikötni a hajónkat és evezni a naplemente felé időpocsékolás. Látjuk onnan is. Szép persze, de mindig ott fog motoszkálni a fejedben, vajon milyen lehet a tó közepéről? Nem mindegy, hogy egy koncertet csak kívülről hallgatsz, vagy átadod magadat a tömeg pulzálásának és eggyé válsz a zenével. Egy ideig élvezed is, mert van kivel megosztanod. De egyszer ez kevés lesz. És egy torta, amit felszeletelsz, soha nem lesz már teljes. Olyan kell, aki csónak nélkül is beúszik a lemenő nap alá és egymagában is pulzáló tömeg. Mindemellett kikötő és otthon. Rendezett, békés. Napos oldal, teljes odaadással és megadással. Mosolyokkal, szelídségbe burkolt vadsággal, őszintén, nyíltan, érdekek nélkül. Mint egy folyton mozgó nyugvópont. Bonyolult mégis megfejthető komolyan bolondos vagy bolondosan komoly és felelős azèrt, akit megszelídített..

Sírva ráztam a fejemet, mint egy őrült. Nem! Márpedig én nem! Nem esek bele ebbe a hibába. Megszületünk, felnövünk, küzdünk, együtt. Nincsenek előítéletek, ítéletek, félelmek. Csak két gyermek, akik együtt tanulnak járni. Elhatároztam. Szeretném ezt hinni. Tudom, ha holnap meglátom, hívő leszek. Őt választom vallásomnak. Mert máskülönben megint elmenekülök. És ezt tudom, hogy Leila sem hagyná. Drága Leila. Már tudom, mire van szükségem lefekvés előtt. Már tárcsázok is, a telefon kicsöng, a vonal végén pedig egy álmoskás hang veszi fel a telefont. " Félsz ,igaz anya?".

Mind arra vágyunk, hogy ne kelljen menekülnünk. Hogy egy kapcsolaton belül is szabadok lehessünk. Mert a szabadság sem ér semmit, ha nincs kivel megosztanunk. Egy ideig persze jó, hogy azt tehetünk, amihez kedvünk van. De egy idő után már ez a tűz is elhalványul. Azonban azon túl, hogy abban bízunk, nem kell majd elmenekülnünk, arra is vágyunk, hogy ne kelljen belemenekülnünk egy kapcsolatba. Olyan emberrel együtt lenni, aki nem látja a lelkünket. Nem érzi a rezgéseinket. Akihez vonzódunk, közben mégis taszít minket magától csak fájdalommal érhet véget. Mert véget ér. A szívemberek pedig, bízva mindig a változásban, abban hogy képesek megváltoztatni egy embert belehajszolják magukat ebbe a fájdalomba. Vagy lehorgonyoznak egy olyan pár mellett, aki, ha listát vezetünk róla, tökéletes házastárs alapanyag. Megértő, kedves, megbízható, vita kerülő, olyan aki hallgat a másikra, kompromisszumképes, tud főzni, mosni, takarítani, barkácsolni, szerelni, világot menteni. Mégsem elég. Papíron létezik. A valóságban lehet, hogy megfelel ezeknek a szempontoknak. De az izgalmat, a szenvedélyt, a mágiát, a pezsgést, a pillangókat a gyomorban nem idézi elő. Mérlegelni kell és eldönteni, hogy készítjük-e a listákat és pipáljuk rajta a meglévő pontokat, majd megegyezünk magunkkal, hogy igen ez a megfelelő nekünk az elkövetkezendő 20 évre. Vagy, megkeressük azt, akinél eldobjuk a papírt, mert tudjuk, hogy az érzések, amiket ébreszt bennünk - és régóta szunnyadtak lelkünk legmélyén elég erősek akkor ahhoz, ha viszonzásra találnak, hogy megtalálhatjuk benne ezeket. Csak már anélkül, hogy keresnénk. Mert jön vele. Mert hozzá tartozik. Magában hordozza. És lelke minden négyzetmilliméterével velünk fog élni, bennünk fog élni és átadja mindazt a megsemmisítő majd felemelő érzést, amire és amikor szükségünk van. 

Braking

"Összetört a szívem" Mondjuk mindig, valahányszor csalódás ér minket. De mi az, hogy összetört? Nem létezik olyan, hogy összetört. Az a szív ugyanúgy dobog mint előtte. Ugyanúgy szállítja a vért. Mert élünk. Azért, mert valaki fájdalmat okozott nekünk, még élünk. Itt vagyunk, hogy élhessünk, hogy tovább léphessünk. Persze, fáj. Sokszor fizikai fájdalom kísér egy szakítást. Miután felocsúdtunk a hirtelen sokkból, hatalmas üresség telepedik ránk. Ez nyomaszt. Mintha betontömböket kötöztek volna a mellkasunkra. Fáj. Fizikailag fáj enni, inni, lélegezni, beszélni, jelen lenni. A szívünk azonban összetört? Nem! Ép. A bizalmunk, a boldogságba és másik nembe vetett hitünk? Na az, az sérül. Minél jobban kötődünk, annál nagyobb szakadékot képezünk. Amit aztán próbálhatnak áthidalni a későbbi jelentkezők. A lelkünk valóban sérül. Minden egyes csalódással egy darab elszáll belőlünk. Mert aki fájdalmat okoz, mindig magával visz egy darabot belőlünk. Abból, aki mellette voltunk. Azonban, ha megtaláljuk azt, aki mellett önmagunk vagyunk, na akkor visszakapjuk ezeket az elvesztett szeleteket. Méghozzá kamatostul. Akkor már nem fáj többet adni. És ami még fontosabb. Akkor már nem kell félni attól, hogy adjunk.

Összetörni. Darabokra szétesni. Összecsuklani a padlón, görcsbe rándulni és zokogásban kitörni. Majd ott ülni hosszú perceken, akár órákon keresztül. Nem töprengeni, nem gondolkozni, nem beszélni, nem reagálni. Csak zokogni, zokogni, zokogni. Amíg még van könnyünk. Amíg még van erőnk, van kitartásunk. Belegyengülni, elveszni. Imádkozni. Megoldásért. Mert ez mindannyiunkkal megeshet. Hogy ebben a pillanatban, ha eljön, már semmi más reményünk nincs, csak az imánk. Ha követtünk el bűnt, ha nem, ha hívők voltunk eddig, ha nem. Mert hihetünk, vagy nem hihetünk, az imánk erős. Az imánk véd, tisztít, újjáépít. És nem azért, mert istenhez címezzük. Nem azért, mert hiszünk a feljebb valóban vagy valami misztikus, mitikus, titkos, láthatatlan valakiben vagy valamiben. Megszámlálhatatlan vallás van ma már a világon, megszámlálhatatlan istennel. Mégis mind egyhez imádkozunk. Magunkért, magunkhoz imádkozunk ilyenkor. Saját magunkat villanyozzuk, húzzuk fel és vesszük rá a változásra. Hogy összeszedjük magunkat, felálljunk és folytassuk. Vagy újrakezdjük. Mert lehet akármennyi barátunk, ezekben a pillanatokban csak magunkra számíthatunk. Nem szabad összekevernünk a segítséget. A barátok nem felállni segítenek. Abban segítenek, hogy meglásd, melyik láthatatlan kézbe kapaszkodhatsz bele. Tanácsot adhatnak. De a döntés mindig saját és egyedüli. 

Gyula

Gyulai családi nyaralás...

Séták a virágokkal borított belvárosban, éjszaka hűsölni a szökőkútban! Igen, végigsétálni, rohanni, szökkenni egy szökőkútban a tér közepén. Vízibiciklizés ebéd előtt keresztül a városon. Esti fröccsözés és pálinkakóstolás a kockás terítős étterem kert helyiségében, ahol élőzenét kapunk kíséretként. Felettünk a rovarcsapdában már pirul az ínyenc grillvacsora. Sokszor csak a szakácsot hiányoltam a látványkonyhából:) Fagylaltozás a százéves cukrászdában, reggeli kávé egy hamisítatlan kávéműhelyben. Már az alapkávé kiválasztása is komoly fejtörést okozott, hát még az, milyen variációban innám. Nagyjából 15 féle kávébab és 25 féle kávékészítmény. Számomra mekka:) A várfürdő pedig még csak most következik! Az itteniek vendégszeretete pedig, nagyon is hiányzik a pestiekből. 

A város hangulata, csendes nyüzsgése az év bármely szakában ideális lehet. Akár családi, akár romantikus kikapcsolódásra. Számomra első látogatásra szerelem :)

Prága